Mára a közterületek megújulása elérte azt a térbeli kiterjedést, a közterület-használat kultúrájának átalakulása pedig eljutott arra a szintre, ami indokolttá teszi az eddigi tapasztalatok áttekintését. A következő években a közterületek megújítása folytatódhat, szerencsés esetben egy jól felépített, összehangolt jövőkép alapján.
Budapest és a vidéki városok belvárosi területein a helyi lakosság számára fontos, évtizedek óta folyó közterületi átalakulások projektek, pályázati támogatások, egyedi beruházások mentén zajlanak. Van-e ezekre valós igény, vagy csak a kiírt pályázatokra születnek így válaszok?
A belső városias területeken jelenleg az autós korszak forgalomcsillapítási ciklusa van kibontakozóban, de az utcán tárolt és a parkoló autók még mindig a közterület nagy hányadát foglalják el, ezzel akadályozva a városlakók sokcélú térhasználatát. A városközpontok hagyományos közterületeinek (utcák, terek, parkok) újraértelmezése, megújítása folyamatosan, lépésről lépésre zajlik.
Munkakultúránk, privát világunk és kapcsolataink változását, valamint az újabb generációk szokásait áthatják a globális trendek. Mindezek sok szálon alakítják a közterek szerepét, tervezését, építését is. Eddig nem ismert igények fogalmazódnak meg, miközben új életre kelnek egyes hagyományos közterület-használatok. A családi kapcsolatok meghatározó helyeit továbbra is a lakás, a nyaraló, a kert (úgynevezett első helyek) privát terei biztosítják, de jeles alkalmakkor egyre többen vesznek igénybe vendéglőket, rendezvényhelyszíneket is. A munkahelyen – ez a második hely – dolgozók legtöbbször a munkaidőn túl, semleges, városi-közösségi helyszíneket választanak az informális és csapatépítő együttlétek számára. Kialakulóban vannak a lakás és munkahely terein kívüli, ún. „harmadik helyek”, vagyis az olyan kávézók, sörözők, vendéglők, közösségi fókuszok, ahol megvan a hely szellemével és a törzsközönséggel valamilyen szintű azonosulás, személyes kapcsolat.
A XXI. századi társadalmakban és a fiatalabb generációk életvezetésében megjelentek azok az értékalapon szerveződő közösségek, melyek kialakulása és működése döntően a virtuális térben zajlik, ám ezek közül számos eljut a személyes találkozások igényéig, amik szintén a városok közterületein, különféle közös használatú tereiben valósulnak meg.
Van azonban a különböző mértékű intimitáson túlmutatóan a városi-nagyvárosi embereknek egy sajátos szükséglete, nevezetesen a véletlen kapcsolatok iránti úgynevezett „agóraigény”. Nem újkeletű ez a térszükséglet, hiszen ennek biztosítása végigvonul a városok történetén. A közösség átélése, a jelenlét, az információcsere, az ünnepek, rendezvények, a közösségi élet szerves tartozékaként a bővülő térhasználat - a korzó, agora, fórum, piactér, a sétaterek, parkok, rakpartok, sétányok - jelzi az egyre sokszínűbb igények társadalmi megjelenését.
A városi közlekedés kibontakozó új ciklusában az autók térfoglalását több irányból szorítja vissza a városhasználati és az életvezetési kultúra változása. Ennek progresszív szegmense a kerékpározás fejlődése, a megosztott autó, robogó, roller és más mikromobilitási eszközök terjedése, a vendéglátóhelyek kitelepülése, a zöldítés igénye – de egyre jobban elterjed a városi gyaloglás is. Ezen tényezők biztonság- és térigénye magával hozza a terek, utcák felületeinek újraosztását és kiépítését.
A korzó utódja, a „sétáló utca” egy korábbi városfejlődési korszak terméke. Az akkori rendkívül erős autós kihívásokra adott korai válasz annak korlátozottsága, monofunkcionális jellege miatt kezd háttérbe szorulni. A belső városrészek változó szerepei, a sokszínűen élhető, lakható, vegyes funkciójú központi negyedek ma már másként működnek, ezért másként kell kezelni azok közterületeit is. A helyi lakosság megtartása és a lakható városi miliő alakításának eszközei között a forgalomcsillapítás, a közterületi parkolás visszaszorítása, valamint a zöldterületek fejlesztése mellett kiemelt jelentőségű a vonzó és használatra csábító közterületek kialakítása.
A mai ember életvezetésében az autonómia, a saját időgazdálkodás, „az időhatékonyság” és a holt idők kitöltése különféle tevékenységekkel kiemelt szempontok, melyeknek többnyire térigénye is van. Újabb kutatások szerint a nagyvárosokon belül is kialakulnak azok a személyesen használt térségek, kapcsolati hálók, amelyekben az egyes emberek napi munkája, ottlakása, mozgása, tevékenységei megtörténnek.
Ezekre a szubjektív életterekre és a történelmi városközpontokra irányuló turisztika keresletre települnek rá az újkeletű trendi oázisok (kávézók, éttermek, pékségek, falatozók, sörözők stb.). E kényelmes ottlétre berendezett „harmadik helyek” olyan új jelenségei a belvárosoknak, amik segítik a városhasználók közterületi jelenlétét, jó közérzetét. Kitelepülés két asztalkával, nagy terasszal, kicsi zölddel, hűsítő felszerelésekkel, de mindenekfölött a mindenki által kedvelt szegélyhatást kiaknázó pozíciók elfoglalásával. Ennek lényege röviden: a kint is vagyok-bent is vagyok, védett a hátam, ott ismerősök vannak, de átlátom a környező, változó városi mikrokörnyezetemet és megfigyelhetem annak rezdüléseit, miközben engem is láthatnak. Ennek persze feltétele a környezet vonzó megjelenése, és a mai elvárások kielégítése (wifi, kávé, sör, fröccs, szendvics, barátságos kiszolgálás). Ezt nevezzük a városi szövethez, épületekhez kapcsolódó köztér-használatnak.
A közterületek áramlási tereiben zajló gyaloglás, kerékpározás, járműközlekedés, parkolás, rollerezés, séta, bámészkodás, vásárlás, találkozások a helyváltoztatás biztonságát és kényelmét igénylik. A történelmi városrészekben nincs elég hely és lehetőség az egyes ágazati szabványok szerinti elkülönített területek biztosítására, kivéve, ha bizonyos tevékenységeket előnyben részesítünk. Ismertek az autós, gyalogos, kerékpáros, babakocsis stb. érvek, illetve a terasz, közlekedési és közmű berendezések helyszerzéséból fakadó konfliktusok.
A fenti helyzetekre adott egy lehetséges választ a 10 éve megvalósult Budapest Szíve – Budapest Új Főutcája projekt a maga sajátos megoldásaival. A koncepció lényege a korábbi funkcionalista és merev ágazati megközelítés átalakítása, az együttműködésen alapuló „közlekedési kultúra” feltételeinek megteremtése, illetve az integrált térhasználat megalapozása. Ez a térhasználat új arányainak megállapításával és a főszereplők közötti új egyensúly kialakításával valósulhatott meg.
A Budapest Szíve Program az új egyensúlyi helyzetet a térség jó feltárásának megtartásával, az átmenő forgalom megszüntetésével és az ún. hurkos kiszolgáló forgalmi rend kialakításával oldotta meg. A sokféle térigény kielégítésének elfogadható összhangja szűk helyen valósult meg, nem az autósok ellen, de a gyalogosok javára. Új elem az együttműködésen alapuló forgalomszabályozás, amely a jól tervezett városépítészeti környezeten alapult, az egysávos, párhuzamos parkolós, 30-as utcákban zebra nélkül is beállt az egymásra figyelő autósok, buszok, gyalogosok, szembe kerékpározók, rollerezők, biztonságos, együttműködő közlekedése.
Lényeges e térben maga a tanulási folyamat is, amelynek eredménye a közlekedési lámpák, korlátok, táblák leszerelése ellenére, az utat bárhol keresztező gyalogosok, az autósok és a kerékpározók szemkontaktussal, kis gesztusokkal szabályozott együttműködése.
A jól berendezett, integrált használatú városi terek az autó visszafogott jelenléte mellett is lehetővé teszik az eddigiektől eltérő funkciók és új városhasználati kultúra kialakulását.
A városlakók dinamikus tanulási készsége és rugalmas együttműködése egy korlátozott kiterjedésű városi térben a közös érdekek alapján felülírta a merev szabványalkalmazó megközelítést. A köztérmegújítási példán megtapasztaltuk, hogy az integrált térhasználat és az együttműködésen alapuló közlekedési kultúra lehetőségei sikeresen képesek kezelni a nagyvárosi történelmi környezet egyes kihívásait.