Hogy hogyan került Weisz Balatonszéplakra, azt sejtjük: az autóalkatrészek és mindenféle fogaskerekek gyártása mellett a McCormick traktorgyárnak is dolgozó üzem vezetőjeként egészen biztosan ismerte a telepet parcellázó Szűcs Zsigmondot, aki amerikai mezőgazdasági gépgyárak termékeivel is kereskedett. (Tiszta Amerika a körúton, Szép Szó, július 25.) 1938-ban megvette tehát a parcellázási terven még autóparkolóként szerepelő, hatalmas vízparti telket, melyen előbb ötvenfős víkendtelepet szándékozott létesíteni, végül – Kálmán Frigyes cégvezető ösztönzésére – hatalmas üdülőt építtetett. A pompás parkban álló, modern vonalú épületet kör alaprajzú rendezvényterem koronázta, halljában szökőkút segítette a hűsölést.
Mindez különösen akkor figyelemre méltó, ha tudjuk: három évbe sem telik, és Weisz már mint profitharácsoló, munkásnyúzó tőkés áll majd a bíróság előtt. De addig történik még egy s más, aminek megértéséhez érdemes felidézni mindazt, amit a gyáralapítóról sikerült megtudnunk.
Weisz Ármin Albin 1891-ben született a morvaországi Hreptscheinben, amely ma Olmütz egyik kerülete. A vele kapcsolatos legendák egy pesti zsidó árvaháztól az esztergályos segédségen át némely berlini tanulmányokig sok mindent idéznek, de ami biztos, hogy a magyar fogaskerék-számítás úttörője, Vidéky Emil emlékirataiban elmondja: az első világháború alatt a katonai autójavító műhelyben, személyesen tőle tanult, amit évtizedekkel később azzal hálált meg, hogy a professzor sok költséges kísérletét „óriási vállalkozássá nőtt” gyárában engedte elvégezni.
E gyár alapjait a páratlan szaktudás mellett egy házassággal rakta le Weisz Albin. Elvette a még 1918-ban, spanyolnáthában elhunyt Serényi Miksa fémárugyáros özvegyét, Lawner Elzát, a vállalat pedig olyan gyors növekedésnek indult, hogy hamarosan a régi, Szövetség utcai telephelyről az akkori ötvenöt munkásukkal át kellett költözniük a Nagytemplom utcába. A Tömő utca sarkán állt a gyár, a szomszédos, már az Üllői útra néző Thék-bérpalotában meg ott éltek Weiszék a két Serényi fiúval, Istvánnal és Lászlóval.
Az ezt követő másfél évtized kizárólag a növekedésről és a gyarapodásról szólt. A legendásan sokat dolgozó Weisz Albin – a környéken élők nem kis bosszúságára – három műszakban működtette a gyárat, folyamatosan terjeszkedett, vagyonát pedig a termékfejlesztés mellett ingatlanokba fektette. Az Üllői útról azonban csak 1939-ben költözött el abba a Mányoki út 16. alatti villába, amelyre emeletet építtetett, s ahol a családon kívül csak egyvalakinek volt bejegyzett lakcíme: Tildy Zoltán kisgazdapárti országgyűlési képviselőnek.
Az 1945-46-ban zajló népbírósági perben és az azt kísérő sajtókampányban sok mindent felróttak Weisz Albinnak. Például, a Nagytemplom utcai üzemben éhbérért dolgoztatta a munkásokat, és még villanyt sem engedett gyújtani. Aztán hogy kiszolgálta a németeket és a nyilasokat, a megszállás után „gyárlátogatásra hívta Hellebronth Vilmos tábornokot”, jelezve, hogy készen állnak a hadianyag-szállításra, sőt még deportáltatta is a munkalassításon ügyködő szervezett dolgozókat.
Hogy pontosan mi történt, azt nem tudjuk, a cég iratai megsemmisültek. De az tény, hogy még az 1987-ben kiadott gyártörténeti monográfia szerzői is úgy számítják, jó fizetések voltak az üzemben, egy 1950-es Népszava-cikk pedig épp azon háborog, hogy „a Nagytemplom utcai bagolyvárban éjjel-nappal villanyfénynél” kellett dolgozni. Az pedig talán önmagáért beszél, hogy a gyár már 1940-ben katonai parancsnokság alatt állt, s amikor Hellebronth Vilmos Szálasi kormányában a haditermelésért lett felelős, a Mányoki út 16-ban a Magyar Nemzetiszocialista Párt rendvédelmi alakulatának központja működött. Adatszolgáltatásuk szerint az épület korábban a „letartóztatásban, ismeretlen helyen tartózkodó zsidó Weisz Albin tulajdonát képezte”. Serényi László ebben a házban hunyt el 1944. október 15-én. Édesanyja, Lawner Elza december 15-én, vélhetően a gettóban.
A baloldali hecc-sajtó mindezekre nem sok szót vesztegetett. 1946 májusában felháborodottan adták hírül, hogy Weisz Albin „megúszta” öt év börtönnel és teljes vagyonelkobzással, majd munkáslevelezők sora kérte ki magának, hogy a fellebbviteli fórum az újabb tárgyalásig még szabadlábra is helyezte. Az ügyben végül Ries István igazságügyi miniszter is megszólalt – akinek titkárnője, állítólag Weisz menyasszonya intézte volna a könnyítést –, jelezve, hogy „a magyar köztársaság törvényeinek és bíróságainak tiszteletben tartása elsősorban a mi kötelességünk”.
A háború alatti tulajdonátruházások következtében ekkorra a Fogaskerékgyár úgy felerészben már az államé volt. A per és némi internálás után végül kiegyeztek Weisz Albinnal: megvették tőle a tulajdonrészét, akkori áron horrorisztikus összegért, félmillió forintért, amiből ő – a gyártörténet szerint – a saját régi gépeivel betársult egy mechanikai vállalatba, ezúttal a Rózsa utcában. Jellemző adalék, hogy 1949. december elsején az Újítók Lapja adott hírt arról, hogy Weisz Albin rengeteg időt spórol egy fúrótartó készülékkel, melynek köszönhetően a szerszámgépeket nem kell leállítani az eszközcsere idejére.
Weisz Albinról ez az utolsó biztos hírünk. Természetesen a Rózsa utcai üzemet is államosították, és egyes elbeszélések szerint végül a nagy névrokon hajdani gyártelepén, Csepelen diszpécserkedett nyugdíjazásáig.
Hogy a végére visszakanyarodjunk az üdülőhöz, annak a sorsa sem kevésbé lehangoló. Weisz úriember lévén még az államosításkor térítés nélkül lemondott róla, hamarosan a SZOT kezébe került: itt pihenték ki a szervezett dolgozók a termelés fáradalmait. A rendszerváltás után viszont hirtelen fordulattal megadiszkó nyílt az épületben – a Palace majd negyedszázadon át várta a vendégeit. A mostani tervek szerint szállodaként kel új életre. A Rahimkulov család válthatja itt valóra az álmait, 792 millió forintnyi vissza nem térítendő állami támogatás segedelmével.
