A három regény után tárcanovella-gyűjteménnyel jelentkező Kálmán Gábor több érdekes prózakísérletet is végrehajt az új kötetével. Egyfelől a kisepikai formátumok mozaikszerűségéből épít fel egy látszat-nagyelbeszélést. És ugyan a tárcák olvasási sorrendje akár tetszőleges is lehet, a kirakó mégis a lineáris olvasást preferálja leginkább, mind a belső utalási, hivatkozási, ismétlődési rendszere, mind a tartalmi-tematikai vonalvezetése által. Másfelől törekvés látszik a semmi történésének, állapotának feltérképezésére, alakformálódási felvillantására az írás, a nyelv keretei között és által, legyen az külső vagy belső mozdulatlanság, érzés vagy a mozgása ellenére is semmisnek ítélt történés.
Mindez egy önéletrajzszerűségnek tetsző, önmagára is reflektáló tárcafolyamban ölt testet, mely alapján az elbeszélő (aki életrajzi adatok alapján összevethető az íróval – a tárcák száma meg talán az író életkorával) retrospektív tekint vissza életének elmúlt évtizedeire: a dél-szlovákiai kisváros élre vasalt kocka lakótelepre születésére, a „Selmec és Léva között félúton” lévő legeldugottabb zsákfaluban való gyerekeskedésére, a Komáromból Budapestre ingázására, a Budára, majd a pesti Dob utcába költözésére a válásának következményeként, aztán a jobbnak tartott („innenső”) jobb Duna-partra, a Vízivárosba visszatérésére, ahol időlegesen otthonra talál (egy novella – A fuvarosokról és arról, hogy a bölcsészekből lesz a pap, 130. o. – már ennek a magasztalt városrésznek az elhagyására utal).
A kötet első fele tipikus bölcsészrinya, nagyon fárasztó és lankasztó olvasni, még ha a semmiről is szól, tehát a történő semmi megragadását szándékozik az olvasóban felkelteni. Túl jól sikerül (vö. Moravia Az unalom című regényével). Aztán zökken egyet a tárcafolyam – dramaturgiai, jól kiszámított fordulópont a könyv közepén: belép a halál. Az apa haláláról hírt adó írás (Halál, vasárnap) mintegy felvezeti a csúcspontot, mely egy barát ismerősének, Zsibinek, a hajléktalannak a Badacsony-hegyi présházban történő halálát rögzíti (Hét perc). Ez a tárcanovella kimagaslik a többi közül, az elbeszélői egyes szám egyes személyből harmadikba vált, a kidolgozottsága, hangneme is eltér a többitől – akár azt is mondhatnám: irodalmibb. S bár a kötet második fele visszazökkenni látszik a korábbi tónusba, valahogy átszíneződik mégis, tematikailag is meghatározó kapcsolóelemek fűzik össze a kettős halál megtapasztalásával (az extrém magányra vágyó elbeszélő utazásai Kairóba, Kazahsztánba, Izlandra, a szlovén tengerpartra, mint kiderül, az apja elhunyta miatt érzett traumára vezethetők vissza). A keretes szerkezetet biztosító záró tárcadarab pedig nem hagy kétséget afelől, hogy itt nagyon is tudatos „utaztatás” történt, az olvasót a semmi földjére ráncigálták, az üresség búrájával fedték, egy olyan területre, ahová nem biztos, hogy szándékában állt behatolni. De hogy a semmivel töltekezett A világ legvidámabb embere által, ahhoz kétség nem fér.
Ahogy ahhoz sem, hogy akár ennek az „utaztatásnak” alárendelve, akár nem, de részben kihagyott ziccerként gondol a tárcaíró azon „mesterkedésére”, ami az otthonául szolgáló Víziváros megjelenítésére vonatkozik – „(vízivárosi vagyok, nyolc éve ez a városrész a menedékem, az üvegbúra, a mentsvár, a biztos pont, ahol soha nincs tömeg, mindenkit ismerek, mindenki ismer, és bármikor megmentenénk egymás életét)”. Egy Víziváros-mitológia megteremtésére. Ha nem is azt várnánk, hogy az legyen, mint Bächer Iván volt egykor Újlipóciának, a sulykolt közösségi egybetartozás és bennfentesség mellett (lásd a feljebb idézett sorokat), ott ahol – Pesttel ellentétben, „ahol nincs miről írni”– „a téma az utcán hevert”, jóval tovább lehetett volna jutni, mint a kávéházak teraszán való mélázás, vagy egy-két őrült alak és helyzet felskiccelése. A több szövegben is „megzenésített” tárcaírás nehézségei szabta keret a képzelőerőt is jobban felszabadíthatta volna. Nem csak arról lehetett volna írni, hogy „hát bele lehetett képzelni” sorsokat, történeteket a fel-felbukkanó alakokba („A szomszéd ház előtt futó lányt, aki éppen szakított, de készen állt egy új kapcsolatra.”, Kivilágítatlan vonatablakok, 74. o.), hanem meg is írni például ennek a lánynak a történetét, legalább annyira vagy oly módon, mint ahogy korábban – még a pesti Dob utca kapcsán – felvillant a világ legdepressziósabb villanyszerelőjének alakja (Tető alatt a ház, 77. o.). Ugyanakkor nyilván a Rudas és a Lukács fürdő közti területen ott a Bambi, a Calgary, Szeredy Dani stb. – de milyen jó lett volna, ha ezt a csírájában, szétszórtságában igenis meglévő esélyt még jobban, erőteljesebben kiaknázza, terebélyesíti, megragadja a szerző. Talán, majd. Most nem ez volt vélhetően a legfőbb cél. Mert persze, akkor a fent jelzett semminél ez jóval több lenne... (Kalligram, 2020. 208 o.)
