A parlament plenáris ülésén, május 18-án fogadta el az új törvényt, amellyel a transznemű emberek életét szabályozta. Eszerint az e személyekre megállapított biológiai nem születéskor megnevezett és anyakönyvben dokumentált adatát többet a nyilvántartásban nem lehet megváltoztatni.
Arra hivatkoztak, hogy a biológiai nem teljes megváltoztatása nem lehetséges. Ezzel a nemi megerősítő beavatkozás és a hormonkezelés ellehetetlenül, de az egyszerű orvosi segítségkérés dokumentációja sem rendeződhet. Még a törvényes vagy hivatalos kezelés esetében sem, mert csak férfi és nő megjelölés létezik az adatok felvételénél. Ezért aztán a személyzet oda nem illő, indokolatlan kérdéseket tesz fel, értetlensége okán sokszor hangosan méltatlankodik.
A törvényjavaslat előkészítését éppen a Covid-19 vírus okozta vihar közepette jelentették be. Amikor csak azt tudtuk, hogy az egymást segítő emberekre, a közösségekre és családokra, sőt ismeretlenek emberfeletti összefogására is szükségünk lehet. A Covid-19 járvány alatt senki nem kérdi, milyen nemi identitású ember állítja be a lélegeztetőgépet, vagy vásárol be idős hozzátartozónknak. Senki sem fogja a nemi identitását firtatni annak, aki odaáll egy szülőjét vesztett gyerek, vagy a gyerekét vesztett szülő mellé, ha ránk tör a szörnyűség. Békeidőben ők is csak hétköznapi, boldog életet akarnak élni. Például hogy joguk legyen ahhoz, hogy igazi, szívbéli apák vagy anyák legyenek.
A törvényalkotót az sem zavarta, hogy már most is számos azonos nemű, vagy transznemű pár alkot családot, nevel gyereket. Akik nem harcolnak másért, mint azért egy család legyenek. Megaláztatás, félelem nélkül akarják élni az életüket, használni az irataikat. Képviselni szretnék saját magukat és a családjukat. Akkor is, ha ehhez az kell, hogy megváltozott nemi identitással éljék az életüket. Mint a boldogabb országokban az LMBTQI családok. Ezt a terminológiát akkor használják a szakirodalomban, amikor azonos nemű, vagy transznemű emberek szövetsége alkot egy családot, nevel fel gyermeket. A törvények az LMBTQI kapcsolatokat, ha a felek úgy kívánják, családként kezelik, akár akkor is, ha nem születik gyermek a családban.
Egészséges társadalmakban van válasz arra, mit jelent az egyetemesség: azt, hogy minden emberi élet érték, és megértés uralkodik azt illetően, hogy mit jelent a különbözőség. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy emberi életét, kapcsolatait saját érzelmei és értékei szerint élje meg, hiszen ezek a kapcsolatok képesek biztos szeretetet és támogatást adni. Ezért mindenféle ember alkothat olyan közösséget, amely családként felelős gyermekért, rokonságért. A melegek, a biszexuálisok és transzneműek, az identitásukat el nem eldöntött személyek is. De nem véletlen, hogy sokszor tragédiák vetik fel a „mellé-állás” szükségességét.
Más országokban esetenként alakulhat úgy, hogy egy gyermek nem állami gondoskodásban, hanem különböző nemi identitású emberek közösségében nő fel. Befogadja őt egy szivárványcsalád. Sőt gyakran a kiterjesztett család is: nagymamák és unokatestvérek is segítenek. De csak a boldogabb országokban, ahol engedélyezett az LMBTQI családokban az örökbefogadás. Ahol a szülő igénybe vehet minden olyan a társadalom által nyújtott támogatást, ami a heteroszexuális családokat megilleti – mint például a gyermek betegsége esetén a táppénz –, mindazt az előnyt, amit Magyarországon a kormány családpolitikája állítólag „minden” család számára biztosít. Kezdetnek elég lenne az emberminisztériumnak arra a kérdésre válaszolni: „Mikor szándékoznak a bíróság döntését végrehajtani, és a Szivárványcsaládokért Alapítványt a családszervezetek honlapon szereplő listára fölvenni?”
Azt tudom, hogy én ki vagyok, de könyörgöm, valaki mondja meg, ki a másik? – sóhajt fel a csecsemős nővér, aki végre ki mer lépni az osztály folyosójára. Mert hír érkezett, hogy…itt vannak … tudod, akik… Nincs is szó rá, hogyan nevezzék a szülőket. Ezzel a helyzettel a magyar egészségügy eddig sem tudott mit kezdeni. Sem a kommunikációban, sem a dokumentációban. Most már a hatalom végérvényesen eldöntötte: nem is kell neki.
A napi kórházi gyakorlatban sokszor fel sem tűnik a gyermekkel érkező nem heteroszexuális pár. A krónikusan beteg gyermekek ápolásánál azonban fontos lehet jól érzékelni a gondozó párt, amely más nemi identitással rendelkezik. Igaz, a pár egyik tagja lehet akár a gyermek biológiai szülője is, de a csecsemős nővérnek azt kell kiderítenie, hogy ki az, aki a hagyományos gondozói szerepet ellátja. A szakszemélyzetnek ezzel a személlyel kell együttműködni mint gondozóval. Az élet rendszerint megoldja a kérdést, ha az ápoló empatikus és ügyes. A pár egyik tagja pontosan úgy kommunikál, mint a gondoskodó anyukák. Ő az, aki otthon is gondozza, felriad hozzá éjszaka, választ tud adni a gyermek fejlődésével kapcsolatos kérdésekre. Rendszerint ez az a személy, aki többet érdeklődik a gyermek iránt, és pontosan érti, ha az ápoló a gondozással kapcsolatos teendőket megbeszéli vele. Ért olyan varázsszavakat, mint „büfiztetés” vagy bilire szoktatás.
Innen már a kommunikáció egy varázslat. Milyen jó lenne nem titkolódzni, mindenféle akadályokat kerülgetni, hogy lehetséges legyen egy anya vagy apa identitásának megfelelő kommunikációt alkalmazni. Hogy mindenki egyformán kezelje a helyzetet. Hogy ne lehessen kiszolgáltatni vagy gúny tárgyának kitenni embereket, velük együtt megbélyegezni gyerekeket.
De ehhez már egy nagyobb közösség elhatározása kellene. Varázslat kellene a társadalomban is. Varázslat és bátorság ahhoz, hogy túllépjünk önmagunkon, hogy jó szívvel teli, gyűlölködés, előítélet, kirekesztés nélküli gondolkodás legyen. Talán épp a nehézségek tanítanak meg minket értékelni minden segítő kezet.
Rozsos Erzsébet ápolásetikus