hajléktalan;miniszter;koldus;

- Neumann Ottó: Koldus és miniszter

Gazsi erősen megráz, kénytelen vagyok kinyitni a szemeimet.

– Mi van?

– Figyusz, aszontad, hogy magamra húzhatok a pokrócodból. Legalább a felét. De úgy magadra tekerted, hogy nekem semmi sem marad.

– De te megígérted, hogy megmosakszol – válaszolom. – Oszt úgy bűzölsz még most is, hogy nem tudnák alunni tűled!

Gazsi röhögni kezd.

– Te is bűzölsz. Jobban, mint én. Menj csak arrébb…

Eszembe jut, hogy tényleg. Vagy három hete fürödtem utoljára, amikor bementem a hajléktalanszállóba egy napra. Amíg zuhanyoztam, a kabátzsebemből kétszáz forintot lopott ki valaki. Hát persze, hogy nem akarok megint bemenni. Már megszoktam az aluljárót.

– Jó van, itt a fele.

Egymásnak feszítjük a hátunkat, büdös testeinkkel melegítjük egymást.

Elszundíthattam, mert összerezzenek az elnöki csengőtől. Szerencsére parlamenti tevékenységem során megtanultam úgy aludni, hogy senki se vegye észre: könyökömre támaszkodva az asztalomon fekvő papírok felé fordítom az arcomat – lehunyt szemeim nem látszanak.

De ezúttal nem folytathatom a pihenést, mert az elnök így szól:

– Csendet kérek! A nemzetjóléti miniszter úr válaszol Pézsma Péter képviselő úr kér­désére.

Még szerencse, hogy a képviselői kérdés szövege előre eljut a miniszterhez, és én el is olvastam. Így, bár semmit sem hallottam Pézsma élőszóbeli mondókájából, nem jövök zavarba. Felállok, arcomra erőltetem a tévékamerának szóló begyakorolt mosolyt, és jól leteremtem az ellenzéki képviselőt:

– Megható Pézsma honatya úr aggodalma a költségvetési törvény módosítása miatt. Szememre hányja, hogy nemzetjóléti miniszterként én is megszavaztam. De miért sajnálja a pénzt képviselő úr a nemzet tájékoztatásáért munkálkodó állami televíziótól? Talán jobban szeretné, ha a bérükkel elégedetlen kitűnő munkatársak a gagyi magántévékhez vándorolnának? Szememre hányja, hogy azt a pár millió forintot a hajléktalanellátástól vettük el, és nekem, mint a nemzet jólétéért felelős kormánytagnak ezt nem kellett volna elfogadnom. Pézsma képviselő úr tehát azt szeretné, hogy a semmittevő hajléktalanoknak luxusellátást biztosítsunk, és…

Itt elakadt a szavam. Lelki szemeim előtt ugyanis meglepő élességgel villant fel egy nemrég látott álomkép: aluljáróban, mocskos matracon fekszem, és egy rongyos férfi simul hozzám közös pokrócunk alatt. Annyira zavaró volt a látomás, hogy mondókámat gyorsan befejeztem:

– …és folytathatnám. A törvénymódosítás úgy jó, ahogy van.

Szórványos taps, majd az elnök felvezeti a következő napirendi pontot. Az unalmas szónoklatoktól megint elszenderedem.

Azt hiszem, az éhségtől riadok fel. „Koldulni kéne a lépcsőkön – gondolom –, hisz nincs egy lukas garasunk se.” Megrázom Gazsit.

– Vedd fel a vakságszemüveget, én is felteszem. Te menj a Deák tér felőli megálló lépcsőihez, én a szembelevőkhöz – adom ki társamnak az utasítást.

– Szerintem még nincs dél – mondja Gazsi álmos hangon. – Ilyenkor túl nagy a konkurencia…

Aztán éberebben:

– Mozdúni se tudsz a pár millijó kódistól…

Megáll bennem az ütő. „Pár millió! Ezt én mondtam álmomban. Csak nem koldus, hanem forint” – és már érzem is magamon a príma öltönyt, a tiszta inget. Nyakkendő is van rajtam. Mintha a parlamenti ülésteremben lennék, mégpedig miniszteri helyen. Ezt abból találom ki, hogy amikor még volt otthonom, sokszor néztem a tévén a parlamenti közvetítéseket, és mindig a miniszterek trónoltak az ülésterem első sorában.

„Miket álmodozol összevissza” – korholom magam, és megindulok az aluljáró egyik kijárata felé. Nincs ott konkurencia, de azért nincs, mert hideg eső veri a lépcsőket. Márpedig csak a lépcsőkön ülve hozhat eredményt a vakot játszó kéregetés, mert lapos területen az emberek elsietnek melletted. Talán igaza van Gazsinak, aludjunk még. Lerángatom róla a pokróc felét, és hamarosan elnyom az álom.

A mellettem ülő rendészeti miniszter asszony oldalba bök.

– Vége a délelőtti gyűlésezésnek, te itt akarsz maradni?

– Ó, nem… nem – dünnyögöm.

Alig tudok magamhoz térni rémséges álmomból. Ezúttal is rongyos hajléktalannak láttam magam, olyannak, aki épp koldulásszervező felderítést folytat. Kezd zavarni – sőt megzavarni ez a visszatérő látomás. Majdnem megfeledkezem arról, hogy most rövid kormányülés következik, és már a parlament kijárata felé tartok. Szerencsére még időben megfordulok a terem felé, ahol a miniszterelnök „veszi kezelésbe” a kormánytagokat. Beülök, már kezdi is. Megkérdezi, hogy a mai országgyűlési nappal kapcsolatban van-e valamelyikünknek mondanivalója. Minisztertársaim nyomják a szöveget, engem meg nem hagy nyugodni látomásom. Még sose fordult elő, hogy egyik álmom folytassa a másikat. Ráadásul világos, hogy én voltam a főszereplő, hiszen belülről láttam magam! Arra gondolok, hogy álombeli hajléktalanságom vajon nem valami felső hatalom (úristen, sors) büntetése, azért, mert helyénvalónak ítéltem a pénz megvonását ezeknek az embereknek a támogatásától? Még mielőtt sikerülne végigmennem a gondolatsoron, a kormányfő szólít:

– Elégedett vagy a Patkány, bocs, Pézsma (derültség az irodában) képviselőnek adott válaszoddal?

Időnyerési indítékkal köszörülöm a torkomat, de megszólalásomon azért érezhető a határozatlanság.

– Úgy gondolom, hogy Pézsmát sikerült… izé… helyretenni. De felmerült bennem, hogy talán mi is… izé… túloztunk, amikor olyan brutálisan nagy összeget vontunk el a hajléktalanoktól. Javasolni szeretném… ha egyetért velem a kormány… hogy fordítsunk vissza néhány milliót a hajléktalanszállók kibővítésére és az ételosztás… izé… rendszeresítésére.

– Csak nem képzeled – csap az asztalra a miniszterelnök –, hogy meghátrálunk, miután a javaslat átment a parlamenten? Elfelejted, hogy a televíziónk grandiózus akciót szervez néhány ellenzéki vezető illegális tevékenységeinek feltárásáért, és ehhez pénz kell! Sok pénz! Ha az, amit az imént mondtál, valóban jegyzőkönyvbe kerülő javaslat, kérlek, azonnal vond vissza!

Mit tehetnék? Visszavonom. Még így is érzem, hogy a kormányban kihűl körülöttem a levegő. Amikor az Országház főemeletén néhány minisztertársammal együtt elfogyasztjuk a gyomronként kétezer forintos ebédmenüt, alig szólnak hozzám. Be sem megyek a minisztériumomba, majd otthonról telefonon rendelkezem.

Hajtok hazafelé, és a szolgálati Volvo volánjánál mindig eszembe jut valami fontos. Most is. Felidézem, hogy amikor még fiatalok voltunk, a feleségem rendszeresen beszámolt az olvasmányélményeiről. Egyszer mesélt egy olyan könyvről, aminek a főhőse hasonló kalandokon ment keresztül, mint én most a hajléktalanommal. Az úri fiú minden éjjel szegény melósnak álmodta magát, és ebbe bele is halt. Vigyáznom kell! A regény címére már nem emlékszem, arra sem, hogy hívják a szerzőt, de valami szerb pasi lehetett, mert ics-csel végződött a családneve.

Otthon az asszony felvilágosít, hogy Babits Mihály – aki nem szerb, sőt nagy magyar költő – írta a Gólyakalifa című regényt. Nem árulom el a feleségemnek, milyen apropóból jutott eszembe ez a történet, de elhatározom, hogy a könyvet el fogom olvasni, hátha akkor világosabban mérem fel a helyzetemet.

Szórakozottan adom le telefonos utasításaimat minisztériumi államtitkáraimnak és főosztályvezetőimnek. Az agyamban ugyanis tovább motoszkál hajléktalan nyomorúságom rémképe. Szokásomtól eltérően nem fekszem le sziesztázni, inkább bámulom a tévét, csatornákat cserélgetve. És közben felhajtok néhány kupicányi vodkát, hátha így szabadulhatok koldus énem befolyása alól. Nem nagyon si­kerül.

Elhatározom, hogy ha éjszakai alvás közben is előjön a szörnyű álom, megpróbálok felébredni. És úgy vetek véget ennek a kínos történetnek, hogy megkeresem azt a hajléktalant, akinek a bőrébe bújtatnak. Hátha utána ismét nyugodtan élhetem az életemet.

Megvacsorázunk az asszonnyal – eszemben sincs, hogy megosszam vele aggodalmamat, hiszen évek óta napi tíz szónál többet aligha mondunk egymásnak. Aztán lefekszem, és azonnal elnyom az álom.

Arra ébredek, hogy Gazsi egy szendvicset húzogat az orrom előtt. Nem kérdezek semmit, fektemben harapok belé, hiszen egy napja nem ettem semmit. Csak miután „hálótársam” a kezembe adja, és majdnem a felét rágatlanul nyelem le, akkor érdeklődöm, hogy honnan ez a finomság.

– Jótét lélek, vagy hogyan híjják azt az alapítványt, attúl gyütt az ember. Aszonta, ritkábban fognak kaját osztani ezentúl, mer az államtúl nem kapnak több lóvét.

– Nem érdekes – mondom én –, jó, hogy van valami a hasunkban. Úgy is egyik naprul a másikra vergődünk, majcsak lesz valahogy. Gyere, aluggyunk!

Alig várom, hogy újra úriember legyek, és minisztériumi alárendeltjeimet utasítgassam, mint az imént is álmomban. Aztán arra gondolok a közös pokróc alatt, hogy most bezzeg csak kajára vágyok, italra nem. Ha réges-rég, amikor még volt családom és házam, így meglettem volna pia nélkül, nem hagyott volna el az asszony, és nem kerültem volna utcára. És nem csak álmomban élhetnék kényelmes életet.

Aztán elalszom.

Beállítottam a vekkert éjfélre, csengése keltett fel. Komoran bámulom a plafont egy ideig: megint előjött álmomban a hajléktalan énem. Most már biztos, hogy minden pihenésemet tönkreteszi. Talán őrületbe vagy öngyilkos­ságba üldöz! Hogy tömtem magamba az alamizsnaként osztogatott szendvicset! Nincs mese, meg kell találnom ezt a valakit, és… nem tudom, mi lesz, de talán így történik valami. Határozottan emlékszem, hogy az Astoria-aluljáróban láttam a hajléktalan-szálláshelyet; kocsival a forgalommentes utcákon hamar odaérek.

Álmomban – most már nem is olyan szokatlanul – szerencsére megint miniszterré válok. Látom magamat, amint kiugrok a meleg, puha ágyból, és gyorsan magamra rántom elegáns ruhadarabjaimat. Csendben elosonok a feleségem nyitott ajtaja előtt (vajon miért nincs közös hálószobánk?), majd kihajtok a garázsból a Volvóval. Hova megyek? Csak nem valami titkos szerelmi ügyem miatt szöktem ki a házamból?

A Múzeum körúton egy parkolóházban hagyom a kocsit, és már vágtatok is lefelé az Astoria-aluljáróba. Nem kell sokáig keresgélnem – a hevenyészett matracféléken fekvő élőlények között egyből meglátom saját magamat a Gazsi nevű, még nálam is szakadtabb pasival összebújva. Lehajolok hozzám, és miközben érzem bűzömet, felrázom magam.

Azonnal felébredek, amint az úri énem hozzám ér.

– Ez már nem is álom – motyogom –, hiszen itt vagyok két példányban!

– Nem bírlak tovább elviselni – kiáltom én, a miniszter.

Mire a hajléktalan énem:

– De nekem öröm a létezésed, naccerű érzés úrnak álmodni magam. És most, hogy valóság lettél…

Nem hiába vagyok jó politikus, általában szorult helyzetekből megtalálom a kivezető utat. Ajánlatot teszek rongyos saját ma­gamnak:

– Tudod, mit? Olvadj belém. És mindketten miniszterek leszünk egy testben.

– Az jó lenne, de hogyan csinájjuk?

– Erre nincs recept, de azt hiszem, ha szorosan átkaroljuk egymást, és mindketten azt mondogatnánk magunkban, hogy „egy ember vagyok, miniszter vagyok”, talán megtörténne.

– Oké!

Egy ölelésben egyesül mindkét énünk. Én, a koldus azt üvöltöm gondolatban, amire a miniszter utasított. Én, a miniszter pedig azért fohászkodom, hogy hajléktalan énem semmisüljön meg, hiszen ő csak egy álom terméke.

Az aluljáróban egyszer csak teljesen sötét lesz. Egy pillanatig tart. Aztán újra kigyúlnak a fények. És akkor én, a miniszter rémülten látom, hogy akit ölelek, az én elegáns kabátomat és sálamat hordja, arcáról eltűnt a kosz; a mosdatlanság bűzét továbbra is érzem, de amikor rongyos öltözékemre esik a pillantásom, rájövök, hogy ez az én szagom.

– Hoppá, kicserélődtünk – kiáltom én, aki hajléktalan voltam pár másodperce, de most úriemberi szerelésben bámulok másik, szakadt énemre.

– Ez csalás – üvöltöm én, az újdonsült csavargó –, nem ebben állapodtunk meg!

– Ne háborogj, büntetésből kerültél az én bőrömbe. Azt hiszed, nem láttam bele a gondolataidba? Azért könyörögtél, hogy én dögöjjek meg, tűnjek el a föld színéről. Hát most megkaptad a büntetésedet.

Én, aki már miniszter vagyok, kabátom jobb zsebében érzem az autóm kulcsát. Búcsút intek koldussá vált másik énemnek és nyugodt léptekkel kivonulok az aluljáróból. Közben megesküszöm magamban, hogy a nyilvánosság előtt ki fogom mondani: rosszul szavaztam az Országgyűlésben, mert valójában mocskos húzás a kormánytól megvonni a hajléktalanok támogatására szánt összeget. Ennyivel tartozom a másik énemnek, akit hátrafordulva megnézek még egyszer. Épp keze fejével törli a könnyeit, majd lehuppan Gazsi mellé a matracra, és magára húzza az egész pokrócot.