Amikor az államegyházi cenzúrahivatal (lánykori nevén inkvizíció) lecsapott a szabad sajtóért szót emelő papra, nem csak az derült ki, hogy a magyar állam külön embert – teológiai végzettségű sajtólevelezőt - tart az eltévelyedett lelkipásztorok megfegyelmezésére. Hanem az is, hogy az olyan alkotmányos jogok, mint a gyülekezési vagy a véleményszabadság, a katolikus papságra nem vonatkoznak, amennyiben netán a hatalom ellenében kívánnának élni a fenti jogaikkal. Ilyenkor az elöljárójuk megfeddi és hallgatásra kényszeríti őket, méghozzá a kormány(média) közreműködésével. Ami mindent elárul arról, mit is gondol a kormányzat és az egyház az amúgy a Fidesz által írt és kizárólag a Fidesz által megszavazott alkotmányról. Tartunk tőle, hogy a tízparancsolatról is hasonlóan elasztikus véleményük lehet – erre utal, hogy a fent említett egyházi csendőr (kiugrott szerzetes egyébként) milyen érvekkel igyekezett elhallgattatni a sajtószabadság-párti Hodász atyát. „A magyar demokrácia harmincéves története nem túl hosszú még, de ahhoz eléggé, hogy ön és a Momentum megmondóemberei emlékeznének az 1994 utáni időkre. Akkor én voltam nagyjából olyan idős, mint most ön. Volt olyan időszak, amikor a jobboldalnak egyetlen napilapja, televíziója és rádiója sem volt. És volt sajtószabadság” - írja. Amivel csak annyi a baj, hogy nem volt ilyen időszak. A Magyar Nemzet (ott voltam újságíró-hallgató azidőtájt) polgári-konzervatív, azaz jobboldali volt, ami pedig az elektronikus médiát illeti, a jobboldal ottani befolyására jellemző: simán meg tudta akadályozni, hogy a neki nem tetsző jelöltek rádió- és tévéfrekvenciát nyerjenek.
A tanulság: alkotmány ide, Biblia oda, a sajtószabadság tiltott gyümölcs, hazudni viszont szabad. Köszönjük, hogy a keresztény kormányzás tizedik évében végre ezt is megtudtuk.