A sellőszobor, a Kis hableány Koppenhágában áll, az öbölben a vízparton. Nemrég valakik ráírták a tévedés elkerülése végett, hogy ez itt egy "racist fish", azaz ”rasszista hal”. Végül is, világosabb bőrszínű, akár szőkének is tűnő fiatal nőről van szó.
*
Amikor valakiknek valamit osztanak, tulajdonképpen nem pénzről, hanem a járvány lassításáról, az egészségügy terhelhetőségének kiterjesztéséről, s végső célként egyfajta intergenerális szolidaritás megerősítéséről van szó. Nyilvánvalóan az egész rendszerben tisztázni kellene, hol vannak a szűk keresztmetszetek, hogy be lehessen pontosabban avatkozni. Amit itt és most el kellene dönteni, hogy hol mozgósítsanak. A koronaválság első napjaiban még beszéltek valamilyen kezdeti beavatkozásról, amit "Schwarze Null"-nak, „fekete nullának” hívtak. Ez a hétköznapiság újrahatározására vagy beindítására kiváló kereteket kínált, mégpedig úgy, hogy a félelem kezeléséhez különleges pontokat adott. Megpróbálták a kezelési sokkokat meghatározni, hogy világos legyen, hol lehet közvetlen összegeket mentő beavatkozásokként egészségügyi kisvállalkozásokba betenni.
A járvány mint narratíva
Az európai egészségügyi elosztási rendszerben nem volt kérdéses, hogy Kelet-Európában Románia és Bulgária voltak a lenti pontok, ezekről alig vitatkoztak, ezt egy sajátos mérőszámmal, az úgynevezett illusztratív elosztási kulccsal mérték. Ezzel a legjobban feltöltött egészségügyeket, így a németeket büntették. A tiszta illusztratív elosztási kulcs tulajdonképpen az egy főre jutó GDP-t méri az EU átlaghoz képest - a fertőzöttek számához mérten. De voltak, akik kezdetben az egy fertőzöttre jutó elhalálozásokat is mérték. Érdekes egyébként, hogy a fejlett Nyugat-Európában, a franciáknál, németeknél és főleg az olaszoknál ez utóbbi mutató magas volt. Romániában, Bulgáriában fordítva, a fertőzés meglepően simábban landolt.
Európában mindenütt gyorsan kiderült, hogy a koronaválság magától a járvány típusától függetlenül nagyon gyorsan tulajdonképpen történetté, elbeszélésmóddá, narratívává válik, s nemcsak orvosok és betegek, hanem a kis- és középvállalatok is elkezdenek a történetről (tulajdonképpen a fertőzésektől függetlenül) sokat beszélni. Magyarországon közben védhetetlenül szigorú lenne, mondjuk az a német igazságosság-felfogás, hogy inkább öt ember tönkremegy, minthogy egynek méltatlanul jusson pénz a segítségosztásnál. Elvben ilyesmire véletlenül sem kerülhet sor. A legmegbízhatóbb elosztási elv az lesz, ha minél kevesebbet segítünk, de egyre többeknek. Ha kevés pénzt adunk, de sokaknak. Itt azért rögtön az elején nem óriási pénzekről volt szó. Hongkongban 10 ezer hongongi dollárt (1200 USA-dollárt) adtak mindenkinek s ezt a gyorssegélyt hívták azután “helikopterpénznek”. Kezdetben az amerikaiak is mindenkinek akartak “gyors fájdalomcsillapításként” egy kis készpénzt adni. Kérdés, hogy ez mire volt, vagy lett volna jó? Komolyabb fogyasztást a kisemberek világában, ipari országban amúgy sem egyszerű vásárolni. Bár éppen Közép-Európában lehet ilyen ideiglenes fogyasztáscsomagokkal egy kis levegőt is osztani. Ilyesminek számítana, vagy számított volna egyébként talán egy kis üdülőpénz is.
Milyen jövőberuházásokat lehetséges itt egyáltalán végiggondolni? Lehet egy csapással két legyet elintézni? Hogyan lehetne itt és most valamilyen invesztíciós felélénkülést generálni? Az előző válság idején, 2008/09 körül ez egyébként sikerült már. Persze, egyfajta feladat szűk sávban felhajtani a forgalmat, vagy felvinni az árakat. És más feladat volumenhatásokat megcélozni. Korábban az ilyen politika több hatékonyságot, demokratikus ellenőrzést és a többgenerációs igazságtalanság kezelésének ügyességét jelezte. És nemcsak a piacot akarták közben mozgatni. Figyelni kellett az időtávokra, hogy legyen értelme a beruházásoknak. Nem tudjuk, mekkorák a teherlyukak, vagyis a terhelhetőségi határok, s hogy közben milyen gyorsan épülnek le a rendelkezésre álló tartalékok. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy milyenek a gyors akciók, az azonnali elsősegély és az elhúzódó program, vagy reformlyukak közötti különbségek.
Harry Potter nemzedék
De ma az igazi nehézségek az új programok megmozgatásának nehézségeiből következnek. Milyen most a lelkesítés az éppen megmozgatható fiatalok között?
Az ifjúsági forradalmakban ma nincs forradalmi lelkesedés, nincsenek olyan ötletek, amelyekből kinőhetnének a nagy programok. Most legfeljebb reakciók nőnek ki a válságokból. Amerikai álom, liberális forradalom, baloldali forradalom, de amit látunk, az tulajdonképpen Harry Potter nemzedéke: csendesen jómodorúak, különösképpen nem kreatívak. Végrehajtók, nem találnak ki semmit. Gyávák, csodavárók. Azt is tudjuk, hogy szobrot ledönteni, kirakatot betörni lehet, de ettől nem lesz semmi (Majdan). A Majdan-szobrot ledöntötték, de új filozófiáiknak szobrot nem építettek.
Harry Potter lett az ifjúsági “nem-megnőtt”, “nem-kinőtt” forradalom! Hősiesség és önfeláldozás van bennük vitathatatlanul. De hát ifjúsági posztmodernt és posztstrukturalizmust e modell igazán önmagában nem kínált. Annak idején a fiatalok küzdöttek a rabszolga-felszabadításért, az emancipációért, a humanizmusért, a szociális igazságosságért vagy a liberális demokráciáért. De hogy ezekből kollektív boldogságként mi jött ki, azért ezek a fiatalemberek ebben a minőségben már nem feleltek. És nem volt világos, hogy ezért kik is feleltek. Ezek az emberek a személyes boldogságukért is küzdöttek, de ebből nem azért jött ki olyan kevés, mert Harry Potter túlságosan puha volt. Így is megtanították, hogy időnként, ha nem is mindig, de azért érdemes küzdeni. És hogy ehhez az iránymutatások könyvekből jönnek. S hogy azok hasznosak: nem baj, ha klasszikus mesék.
Miközben nemzedéki forradalmakban hinnének, azok nem jönnek létre maguktól, bár most is várjuk őket. Nincs világforradalom, de vannak szinkronban lázadások: 2011 Occupy Wall Street, 2011 arab tavasz, 2011/12 Bolotnaja tér, Moszkva, és több más posztszovjet akció. Többfajta program, de hiányzik a mozgalmak belső csontváza, stabilabb szerkezete.
Voltak azért 2-3 éve ismét dühös fiatalok többfelé az utcán, de úgy látszik, nem volt elég belőlük. Hamar leült a dolog. Az igazi kérdés, hogyan marad meg, illetve miként ül le valamennyi idő múlva a düh. A generáció dühöseinek rövid ciklusai vannak, kevéssé valószínű, hogy kifutásuk lenne. S persze, a kormány is leülteti a vadakat. Kiemel embereket, valamit ajándékoz nekik. De kérdés, hogy ők hogyan ismerik fel, hogy kaptak valamit, s hogyan fogják fel, milyen az ajándék.
Kell a nagy álom, hogy a huszonévesek eljátszhassanak vele, de azt a papájuktól kapják, önmagukban ilyet gyártani nem tudnak. A mai papák pedig ilyesmit felhasználásra nem állítottak elő. A mai negyvenévesek nyugodtak, békések, beletörődöttek, maguknak morognak, de különleges mozgósító erő nem jön ki belőlük.
De 1989-ben sem volt itt igazi remake-je a nyugati 1968-nak. Különben is '89 nem volt - talán a cseh bársonyos forradalom és a 89-es Berlin/Lipcse kivételével - ifjúsági. Persze, tartós 89-es tömegek egyébként sem voltak, 1989 Lengyelországát a 1980-as Szolidaritás csinálta, stb. A peresztrojkát Moszkvában 40 évesek rakták össze. Hát akkor mire hivatkozva, milyen mintával várunk most itthon kitől és mit? Európában a liberalizmus 1989-ben győzött, Fukuyama a mozgást látta, az értelmében tévedett. Akkor győzelemben hitt, most már tudjuk, hogy ez volt ennek a mozgalomnak az utolsó ilyen sikere.
De közben miért hiányzott az általunk keresett agenda a fiataloknál? Véletlenül nem jött össze, energiaproblémák voltak, vagy a napirend valamekkora része hiányzott? Végül posztmodern örömök voltak csak láthatóak. Voltak középosztályi álmok, de ezek keserűvé váltak, nem jöttek össze. S akkor ezekről nagyon hamar le is mondtak a kliensek.
Az amerikai ifjúsági zendülés azért létrehozott területi kísérleteket, a legfontosabb ezek közül a seattle-i autonóm zóna 2020 júniusában 3 hétre 6 negyedre kiterjesztve (Capitol Hill Autonomous Zone). Ez így jó nagy lehetett.
Közben a bipoláris világ összeomlott és a fiatalok lázadása nem is tudott konfliktust oldani. Érdekes, hogy a koronajárvány előtt egy pillanatra az ökopolitikának volt egy globális radikális hulláma Greta Thunberggel, a kivételesen tehetségesen mozgatott mozgalmár lánnyal, de a koronavírus egy másodperc alatt szétfújta Greta képét. Még ez az egy pillanatra sikeresnek tűnő projekt sem volt rendesen felépítve. A nemzetállam morális válságát tulajdonképpen az ifjúsági zendülés semmilyen értelemben nem gyöngítette és nem erősítette.
Közben megerősödtek a területi/hálózati államhelyettesítő szerkezetek. Innovációként nem az ifjúsági mozgalmakból jöttek, de azért azok is hatottak rájuk. A területi politikai szerkezetek esetében az is jó, hogy nem kell nagyon szélesnek lenniük, helyi struktúrák is megfelelnek, lokális ötletekkel. Nem kellett a helyi filozófiának teljesen lefedniük. De van kollektív filozófiai szabotázs, az apák generációja felől és ez most is blokkol. Hiányoznak a könyvek is, amelyek mentén lázadni lehetne. De hogyan lehet elpucolni a kockázatokat a fiatalok számára? A nagy politikai ötletek igazán egyszer/kétszer bukkannak elő egy politikai generáció életciklusaiban.
A Momentum
A Momentumot később megszervezők számára egy vitathatatlan friss, vagy talán nagy politikai ötlet volt a kormány pesti olimpia ötletének kilövése. Itt többfajta ötlet is összejött. Egy másik politikai korosztály fellelkesítése elengedhetetlen volt, kifejezetten kellett egy szövetséges értelmiségi generáció. Hiszen léteztek egyébként éppen összeomlott értelmiségi ellenzéki csoportok. Nem kellett megijeszteni a kormányt, igazán nem vették politikailag valódi ellenfeleknek ekkor a fiatalokat, s nem is indítottak velük szemben nehézsúlyú kormánymédiát (egyébként helyesen gondolták, hogy még rosszabb lett volna, ha megpróbálják). Az akkori utcai aláírásgyűjtőknek zömmel középosztálybeli támogatók is kellettek, s ehhez sima, a felnőtteket sem elijesztő aktivistákat kellett beállítani. Biztos volt, hogy szimbolikus ellenzéki politizálásra ebben a miliőben lehet számítani. Az akció sikeres lett.
Akkor/azóta két politikai siker bukkant elő. Az első, hogy a Momentum ilyen világos politikai sikert, tehetséges üzenetet azóta sem tudott megfogalmazni. De ez elég volt ahhoz, hogy a liberális ellenzék vagy két évig ezzel ellegyen. Sőt, hogy erre hivatkozva néhány ismert politika iránt érdeklődő vállalkozótól konkrét támogatás (némi pénz) is érkezzen. A második siker, hogy itt nem volt konkrét ideológia, mert akkor mindenki (aktivisták, idősebb felnőtt rokonszenvezők és a támogatói pénzek is) fragmentálódik. A későbbi külföldi részképzések is elég bonyolultak, hogy pótlólagos tekintélyt szerezzenek a pártnak. Itt viszont kis csoportokban is lehetett hangosnak lenni. S ezen túl oktatási tiltakozásokhoz, például a CEU védelméhez is csatlakozni lehetett. Ez pótolta a sikeres induló olimpiai projektet. Többszörösére nem lehetett a támogatói kört felfújni, láthatóan nincs jelentős nemzedéki ellenzék, nem is érdemes ezen a politikai piacon erőlködni. A bázis jó része, az idősebb ellenzéki támogatók - bár a Momentum nem nevezi magát ma liberálisnak - más támogatandók híján készek elfogadni a momentumosokat. De itt még van további tartalék, még ma sem a fiatalokból, hanem a klasszikus ellenzékből. Ugyanakkor van egy érdekes kérdés: ha a következő években nagyobb számban nő a külföldön tanulók száma (s különösen akkor, ha ezek nem bölcsészképzéseken vesznek részt), akkor ezek hol fognak politizálni? Ők is “momentumosok” lesznek, de hazai utcai akciókban gyakorlati okokból egyszerűen nem vesznek részt? S lesznek-e ellentétek közben az itthon és külföldön tanulók között? S ha ezek az akciók többségükben mégiscsak diákmozgalmak lesznek, lesz-e közben politizálás a fiatal munkások, esetleg a kisebbségiek és a vidékiek között? Vagy esetleg mégsem?
