Az olasz frontról hazatérve, alig huszonnégy évesen zászlóaljparancsnok volt a Tanácsköztársaság idején Salgótarjánban, emiatt egy rövid időre emigrálnia is kellett. Mégis, 1945 után nem érvelt az érdemei mellett, és nem kereste kapcsolatai protekcióját. Mikor erről kérdezték,szűkszavúan (idealistán) csak annyit mondott: „Nem akartam, hogy ezek a szempontok legyenek a döntőek és ne a művészetem.” 1955-ig mellőzték, amikor is megkapta Munkácsy-díjat. A magyar kerámiaművészet egyik nagykövete lehetett a világban, 1959-ben eljutott Picasso vallauiris-i kerámiaműhelyébe is.
Gorka Géza kerámiaművésznek voltak kedvenc anekdotái, és voltak olyan események az életében, amiről szinte sosem beszélt – a Kieselbach Galériában mindezeket felidézik a művei bemutatása mellett. Egyik sokat emlegetett története, hogy Szentgyörgyi István szobrászművész, a Képzőművészeti Főiskola tanára az 1920-as évek végén kicikkezte egyik emblematikus művét, a háromlábú zöld szamarat. – Ez nem szamár, ez kerámia – volt az ironikus válasza. „Az egyszerű művészetszemlélet azt szeretné, hogy a mű hasonlítson is valamire! Ugyanakkor azt mondják, hogy a művész alkotó! De ha alkotó, akkor mért ne teremthetne olyan világot, amilyent a tehetsége diktál? A műnek önmagához kell hasonlítania. Nem az a kérdés, hogy van-e természetes megfelelője, hanem az: jó alkotás-e?” – fejtette ki később, hogy a kerámia lehet absztrakció is, egy önmagában szép vázának nincs feltétlenül szüksége virágra.
Sokat kérdezték arról is, milyen nézetkülönbsége adódott Picassóval. A némi túlzással egy időben „magyar Picassóként” emlegetett Gorka szerint Picasso úgy festett az agyagra, mint egy vászonra – az ókori görögökhöz hasonlóan –, ezért a Picasso-kerámiák igazából festői, nem pedig keramikai élményt adnak. Szigorúan ítélte meg Picasso agyaggal való „játszadozását”, holott ő is mindig játszott, kísérletezett az anyaggal. Nem volt megértő a festővel, pedig Gorka a XX. századi magyar kerámiaművészet másik két fenoménjával, Gádor Istvánnal és Kovács Margittal ellentétben nem szobrásznak, hanem eredetileg festőnek készült. Igaz, mestere Badár Balázs mezőtúri fazekasművész volt, aki a népi hagyományt ötvözte a szecesszióval – Gorka ugyanezt tette, csak magasabb szinten az art deco és a modernség jegyében.
Az alapanyagok és a technika új lehetőségei még a hatvanas években is folyamatosan foglalkoztatták, alakították a stílusát. Ekkor már túl volt a dicsőségen és a megaláztatáson is: 1940-ben a milánói nemzetközi kiállításon megkapta a keramikusok fődíját, Mussolini az olasz állam részére megvásárolta habán ihletésű padlóvázáját, míg 1945-ben – feltehetően irigyeinek a közbenjárására – munkaszolgálatra hívták be. Mikor pedig hazatért nógrádverőcei házába, az életművét cserepekben találta: az ott elszállásolt szovjet katonák célba lőttek addigi, nemzetközi hírű életművére. A cserepekből mozaikfalat készített.
A megtörhetetlen Gorka: a Kieselbach Galéria kiállítása Chovanecz Balázs gyűjteményéből válogatva mintegy félezer mű mellett beszél az újrakezdés esélyéről, arról, hogy a kerámiaművészet – még ha retró is – igenis létezik negédesség, bájolgás, hamis folklórizmus nélkül. És ahogy a forma és a dekoráció egységet alkot, úgy Gorka Géza életművében a jellem és a művészet is egy.
A kiállításhoz megszületett az eddigi legnagyobb magyar iparművészeti album is: Gorka Géza életművének alapos ismerője, Szabó Lilla művészettörténész Gorka-monográfiája hatszáz oldalas (és ötkilós).
Infó:
A megtörhetetlen Gorka – Gorka Géza életműve Chovanecz Balázs gyűjteményében Kieselbach Galéria
Kurátor: Rieder Gábor
augusztus 15-ig
