Most, egy évtizednyi Fidesz-uralom után talán meghúzhatjuk az állami vagyonkezelés mérlegét: teljes csőd. Pedig senki se mondhatja, hogy Orbánék nem bontakozhattak ki. Úgy húzhatták-vonhatták az állami vagyont és szabályait, ahogy csak tetszett. Politikai alaptételük világos: az állam igenis jó gazda, sőt sokszor jobb, mint a pénzeszsákon ülő, profithajhász, liberális multi. Bár már az elején is élhettünk a gyanúperrel, hogy bocsánat, de a kommunizmus nem bukott-e meg, azért adhattunk még egy esélyt Orbán sztálinista alapelveinek.
Nos, mi lett ebből mára? Közlekedés? Közművek? Posta? Lepukkant, vállalhatatlan monopolszolgáltatások, bunkó ügykezelés, szemérmes állami támogatások az állandó csődhelyzet elkerülésére, kozmetikázott mérlegek, ideges átszervezések, felelősséghárítás (=Gyurcsány), Orbán környékén végződő korrupciós pénzszivattyúk egyre sűrűbb hálózatai, amit a vezetői székekben ülő kontár talpnyalók papíroznak le. Tíz év NER után ugyane körbe kell soroljam a mára szinte az egész országot felvásárló, Orbán-közeli „magángazdaságot” és a kizárólag közpénzekből élő réteget is.
A megmaradt, a piacból, saját munkájukból, ötletességükből élő maszekok, Orbánék brutális adóterhei ellenére, nagyjából elvannak.
Le kéne egyszerűsíteni ezt az egészet. Hisz már önmagában a vállalati forma is csempész némi zavaró ésszerűséget az orbáni kuplerájba. Egy céggel még a kormányfő se tehet meg bármit. A mérlegekből üvölt, hogy az állami vagyon kész pénzkidobás. Orbánt zavarja is ez az átláthatóság. Ő ebben csak magas árakat, felesleges profitot és korlátokat lát. Vágjuk hát át a gordiuszi csomót: vonjuk össze az állami vállalatok tevékenységét egy nagy Nemzeti Szolgáltató Igazgatóságba. Vagy épp – eddigi gyakorlatuk alapján – a katasztrófavédelemhez.
Hisz az Orbán-féle állami vagyonkezelés amúgy is egy katasztrófa.