Ezúttal csak szlovák és horvát szomszédainkkal történő összehasonlításra szorítkozom. Félő ugyanis, hogy Szerbia bekapcsolása ebbe a futballösszevetésbe sokkot okozna számos magyar szurkolónak, labdarúgó vezetőnek. Indítsunk talán azzal, hogy az első mondatban említett két ország lélekszáma a miénknek mintegy a felét teszi ki. Pontosabban a horvátok négy, a szlovákok öt és fél milliónyian lakják országukat. Horvátország 6., Szlovákia 32 ., Magyarország 52. a FIFA ranglistán. Az európai tabella – az előbbi felsorolásban – 20., 30. és 33. helyezést mutat.
Felvethető, hogy jó-jó, egy ország labdarúgásának nagyon fontos, de nem kizárólagos minősítője a válogatott szereplése. Valóban. Akkor nézzük meg az élklubok nemzetközi eredményességét! A futballra is szakosodott matematikusok úgynevezett együtthatók és ötéves időszak figyelembe vételével alkotnak objektívnek tekinthető – összesítés alapján képzett - helyezési számokat. Hivatkozott szomszédaink itt is megelőznek bennünket, akik az európai 36. helyet könyvelhetjük el magunknak. Egyszerűbben szólva: szlovák csapat egyszer, magyar kétszer (Mol Vidi, FTC), horvát klub ötször szerepelt az utóbbi fél évtizedben a két európai klubtorna csoportkörében. Csak a Dinamo Zagreb kóstolhatott bele, igaz, háromszor is, az első számú torna (Bajnokok Ligája) atmoszférájába. A többi tétért-pénzért zajló nemzetközi találkozó a második vonalban (Európa Liga) esett meg, kivétel nélkül továbbjutás mentesen. Ezt az elemzést a „kelet-nyugati tengely” mentén is elvégeztem, és hasonlóan katasztrofális magyar bizonyítvánnyal szembesülhettem.
A sport, így a labdarúgás is rendkívül hasznos szabadidős tevékenység; egy jóval kisebb tartományában pedig közvetlen közönségszórakoztató, üzleti-gazdasági funkciója is van. A futballban ez utóbbit professzionális közreműködőkkel (szerződéses játékosok, szakvezetők, menedzserek, stb.) valósítják meg. Itt nincs mese, csak az eredmény és az általa katalizált- realizált nyereség számít.
De hazánkban ez nem így működik. Többnyire az a képlet, hogy jó esetben pár ezer fizető néző számára egy mintegy harminc-negyven fős stáb (játékosok, edző, segédedzők, technikai vezető, orvos, stb.) állítja elő a produktumot. Az eladott jegyekből, bérletekből és egy valódi piacon realizálható egyéb bevételekből származó összegek a melegvízre sem lennének elegendők. Itt lép be a politika, amely különösebb nyomás, ráutalás nélkül is önkéntes, mondhatni, daloló igazodásra, adakozásra készteti a szponzorokat, hirdetőket, mi több, az önkormányzatokat is.
A tejelők természetesen teljesen tisztában vannak a kiadás szűken értelmezett „üzemi veszteségével”, azaz a magyar labdarúgás valódi teljesítmény nélküli, pénztemető jellegével. Az anyagi áldozatot mégis meghozzák, mert a befektetés más területen kamatozhat. Politikai-személyes kapcsolatokban, a futball okozta gazdasági veszteségek túlkompenzálására felkínált lehetőségek esetleges kinyílásában, és egyáltalán nem utolsó sorban az általában rövid ideig tartó népszerűségben.
Ez is egyfajta függőség, amitől nagyon nehéz sérülések, legatyásodás nélkül megszabadulni. Ez szinte mindegyik élvonalbeli csapatunk tulajdonosainál lezajlott és ma sincs vége. Nem is lesz, mert nem tudunk felhagyni legkedvencebb nemzeti sportunkkal, a délibábkergetéssel.
Hogy a horvátok? Igen, ott másképp csinálják. A miénknél jóval szegényebb infrastruktúrában szerényebb utánpótlás programot, hálózatot működtetve is megtalálják az igazi tehetségeket. Vannak olyan szakembereik, akik értenek a gyémántcsiszoláshoz, majd az értékes (fél)kész „áru” eladásához. Déli szomszédainknál a gyerekek kopott pályákon nevelődve is harciasabbak, gyorsabbak, technikásabbak, taktikailag felkészültebbek az elkényeztetett magyar akadémistáknál.
Melyik a célravezető út? Nem kell különösebb vizsgálatra várni, csak meg kell számolni a valódi profi futballban szereplő magyar és horvát játékosokat. Tudnék számokat mondani, de az már-már nemzetgyalázás lenne. A magyar labdarúgás felemeléséhez vezető út lényege a magyar edzőképzés és utánpótlásnevelés generális megújításában, a teljesítményelv kőkemény érvényesítésében rejtezik. Vitatható, de tény: a magyar bajnokság első három helyezettjének külföldi, utolsó háromjának magyar szakvezetője van. Aki tud Magyarországon képzett, és valamelyik topligában jelenleg is alkalmazásban lévő magyar vezetőedzőről, az értesítsen.
Az eddigi, nem kevés adófizetői pénzt felemésztő áltevékenységnek véget kell vetni. Erre – hiába voltak, vannak a legszorosabban bekötve a hatalomhoz – a jelenlegi vezetés alkalmatlan, hisz egy futballpénzzel bőségesen elárasztott évtized sem bizonyult elégségesnek még az előre araszolás kiizzadásához sem. Tudom, naiv vagyok, mert a mai hatalmasságok úgy ragaszkodnak kedvenc játékszerükhöz, a magyar focihoz, mint foxi a lábtörlőhöz.
Tibor Tamás, az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgószakedző