Életemben először 1984-ben írtam újságcikket azzal a szándékkal, hogy az jelenjen is meg. Akkor még (nem úgy, mint most!) divatban volt az egészségügy (és az újságírás) „kézi vezérlése”, nemegyszer cipészinas képzettségű elvtársak által. Egyszer, valahol az egyik cipészinas elrendelte, hogy (pártkongresszusi fölajánlásként) csökkenteni kell a koraszülések számát, ezzel is bizonyítandó a szocialista rendszer felsőbbrendűségét.
A megyei kórházban a cipészinas által kinevezett osztályvezető főorvos tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű, de parancs az parancs, csökkenni fog a szám. Elrendelte hát, hogy az életképtelen, kis súlyú, idő előtt érkező újszülöttek esetei nyilváníttassanak vetélésnek koraszülés helyett. Javult is a statisztika villámgyorsan, csakhogy elfelejtettek szólni a szülésznőknek, és az egyikük, amikor úgy vélte, hogy a holtnak nyilvánított kis abortum életjelenségeket mutat, azon nyomban följelentette az egész orvosgárdát. Mindannyian hosszú, letöltendő börtönbüntetést kaptak, és örökös eltiltást a szakmától. „Tényfeltáró” írásom természetesen nem jelenhetett meg.
Ez a régi, másvilági történet jutott eszembe, amikor elképedve olvastam, hogy letöltendő börtönbüntetésre ítéltek egy ortopéd sebész kollégát – azért, mert honoráriumot kért, mégpedig előre. Nem szeretnék úgy járni, mint amikor – ezeken a hasábokon – azt merészeltem állítani, hogy a pedofil is ember, ezért leszögezem: nem ismerem sem a kollégát, sem az esetet, amit mondani szándékozom, az csupán annyi, hogy ez sem olyan egyszerű.
A közönség számára az a jó orvos, aki nem kér pénzt, aki éjt nappallá téve hivatásának él, aki együtt szenved a betegével. Ez nagyjából rendben is volt addig, amíg az orvoslás nemigen tudott többet, mint együtt érezni. Az nem kerül pénzbe, akkor sem, ha mély, őszinte hitből fakad. Amióta a gyógyítást méregdrága eszközökkel és gyógyszerekkel végzik évtizedes (méregdrága) tanulás után évtizedes éhbéren gyakorlatot szerzett szakorvosok, azóta az empátia jó, ha van (és miért ne lenne?), de korántsem elengedhetetlen feltétele a jó szolgáltatásnak.
Merthogy a modern orvos szolgáltat. Mint a pincér vagy a fodrász. De ha fennköltebb hasonlat kell, vegyük az ügyvédet. A kapitalista világ legtermészetesebb dolga, hogy a szolgáltatásért ellenszolgáltatás jár. Mégpedig arányos. Itt kellene, hogy megjelenjen a különbség az orvos és a többi, órák alatt elsajátítható szakma szolgáltatói között.
A magyar orvosok szerencsétlensége, hogy a létezett szocializmus évtizedei alatt a „jóságos” állam átvállalta az ellenszolgáltatást, csak nem fizette meg. A gulyáskommunizmus számtalan élhetőségre (megélhetésre) nyitott kiskapuinak egyike volt az orvosi hálapénz. A rendszerváltás előtt a paraszolvencia tartotta fenn a szakma presztízsét, és tartotta itthon az orvosok túlnyomó többségét. Azokat, akik „szerették a hazájukat”, meg azokat is, akik lusták voltak átszökni a nyugati határon, és honosíttatni a diplomájukat.
Az is a magyar orvosok szerencsétlensége, hogy a rendszerváltás érintetlenül hagyta a szovjet mintájú „magyar egészségügyet”. 2010-ig ugyan történtek bátortalan és átgondolatlan változtatási kísérletek, de a kapitalizmusra hangolás szükségessége egyetlen kormányzó erőnél sem került szóba. 2010 óta az egészségügy is arra a döglődő dakota lóra van kötözve, amelyiknek a nyergében a magyar nép vitéz vezére ül, bölcs elveihez híven: fordítva.
Elég sok per várható. Alighanem a börtönbüntetés közmunkára és/vagy közérdekű munkára válthatósága lesz a megoldás. Például az ötszáz (bizony hiányzó) háziorvosi körzetet is így lehet majd betölteni. Az rendszer-konform megoldás lesz. Fölkészül: Pintér belügyminiszter és a bíróságok!
Haskó László orvos