1993. október 26-án Velencéből tartottunk hazafelé. A mobiltelefon luxusa még nem érintett meg, úgyhogy kénytelen voltam százhatvannal rohanni, hogy minél előbb meghallgathassam a Krónikát a Kossuthon. Hatkor értünk a határra, az első mondat, ami már nem recsegett így hangzott: Bánó András, az Egyenleg leváltott főszerkesztője sajtótájékoztatót tartott. Nem emlékszem, hogy jutottunk el Pestig, de arra igen, hogy pontosan tudtam: vége, vesztettünk. Ugyanezen a napon, este tízkor Liebmann Katalin, a Híradó műsorvezetője mosolyogva jelentette be, hogy megszűnt az Egyenleg című hírműsor, de a nézők ne csüggedjenek, mert ők, a közszolgálatiság utolsó bástyái, továbbra is a vártán stb.… Utólag visszagondolva nem az Egyenleg volt az első a sorban, hanem Aczél Endre Híradója, amelyet Nemeskürtyvel és Pálffy G.-vel puccsoltatott meg a kormánypárt, 1990-ben. De már három évvel voltunk a rendszerváltás és kettővel az úgynevezett médiaháború kirobbanása után, amelyiknek sem győztese, sem vesztese nem volt, csak áldozatai. Évekkel később Szegvári Katalin Egyenleg, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája? címmel írt könyvet a történetről. Egy évvel később következett a Magyar Rádió, ahol „létszámleépítésbe” burkolt tisztogatással vált meg az MDF a kényelmetlen igazságokat kimondó rádiósoktól. Többek között a Krónika szerkesztőitől.
1998. október 1-én utoljára jelent meg a Kurír. A rendszerváltás utáni idők legnépszerűbb bulvárlapja soha nem félt szembe menni az aktuális hatalommal. Vesztét elsősorban az akkori politikai és gazdasági eliten belüli háború okozta: a lapot (is) tulajdonló Postabank-vezérre, Princz Gáborra kiadott kilövési engedély után csak idő kérdése volt, mikor lesz vége az újságnak, amely utolsó számaiban a Dietmar Clodo pilisszentlászlói bombakészítő és a frissen kinevezett belügyminiszter, Pintér Sándor közötti kapcsolatot feszegette.
A 2000-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar sajtó olyan, mint az erdő az egyszeri szovjet viccben, ahol egyik nap a vörösök győzik le a fehéreket, aztán a fehérek a vörösöket, majd jön a csősz és mindenkit hazazavar. 2003-ban néhányan, akik mind ismertük a fenti viccet megalapítottuk a Független Hírügynökséget. Azt gondoltuk, ha kihagyjuk a képletből a politika pénzét, és csak az előfizetőkre koncentrálunk, megvethetjük a lábunkat a piacon. Nem számoltunk a hatalomra készülő Fidesszel, amely megint két lépéssel előttünk járt, és az „ingyenes” MTI ígéretével kihúzta alólunk a talajt. Azt hiszem, ez volt az első eset, amikor egy független hang bedarálását szimpla „gazdasági szükségszerűséggel” lehetett magyarázni.
Ahogy 2016-ban a Népszabadságét is.
Azt nem állítom, hogy mi magunk tehetünk arról, ami történt, történik és történni fog. De azt igen, hogy nem végeztük el a munkát, ami mindezt megállíthatta volna. Nem húztunk falat a mindenkori sajtó és a politika közé. Engedtünk a mindenfelől érkező csábításoknak, elhittük, hogy csak a javunkat akarják, és másként nem is lehetne. Az is lehet, hogy gyávák voltunk, vagy elhittük, hogy majd lesz, aki megvéd bennünket. Az Index nyolcvanegynéhány valóban bátor újságírója most megmutatta, hogy nem lesz. Ideje volna hinni nekik.