Érdeklődéssel olvastam Alexander Soros írását a Népszavában, amely szerint – Donald Trump négyéves rombolása után – Joe Biden lehetséges demokrata elnöksége alatt a transzatlanti kapcsolatok visszatérnek majd az obamai szép időkhöz.
Igen, a bideni külpolitika értékalapúbb (azaz demokrácia- és jogállam-hangsúlyos), és a szövetségesek számára jóval kiszámíthatóbb lenne, mint a trumpi vonal. A külpolitikai stílus pedig borítékolhatóan 180 fokos fordulattal javulna. Ám illuzórikus a transzatlanti viszonyok „újraindítása” kapcsán vaskos tartalmi változására számítani. Miért? Trump elnök Európa-politikája nem volt népszerűtlen az amerikaiak többsége szemében: az Európai Unió mint egyre inkább politikai intézmény egyáltalán nem közkedvelt, és Németország NATO-n belüli potyautassága mindenki szemében szálka. Az Amerika szempontjából fölöttébb kiegyensúlyozatlan kétoldalú kereskedelmet pedig még az utca embere is unfairnek tekinti mindaddig, amíg például az EU tízszázalékos vámot vet ki az amerikai autókra, szemben az EU-ból importált kocsikat terhelő 2,5 százalékos amerikai vámokkal.
Trump utálja a multilaterális egyezményeket, de újabban Biden sem nagyon lelkesedik értük, s eddigi nyilatkozatai nem sok reményt adnak arra, hogy belátható időn belül tető alá kerül a Brüsszel által régóta áhított – a hazánkat is közelről érintő – átfogó transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmény. Az EU természetesen lelkesen üdvözölné, ha Biden elnök – ahogy ígéri – visszavezetné Amerikát a párizsi klímaegyezménybe, de ennek ára lenne. Biden nem fog kapásból csatlakozni egy láthatóan nem jól működő egyezményhez, hanem annak újratárgyalását fogja feltételként szabni (például önkéntes helyett kötelező kibocsátás-csökkentés előírása).
Biden külpolitikája ugyanúgy Ázsia- és Kína-központú lenne, mint amilyen a Trump-kormányé. Az amerikai közvélemény markáns Kína-ellenességére rájátszva Trump és Biden között máris valóságos versengés alakult ki abban, hogy ki a keményebb Pekinggel szemben. Trump elnök amerikai szólóakciókkal (vámháború, technológia embargó stb.) akarta Kínát megregulázni – sikertelenül. Biden Európa-politikájának viszont kulcseleme lenne az európai partnerek egységfrontba kovácsolása a sokoldalú kínai kihívás ellen. Leginkább ez a geostratégiai partnerség vezethet Európa újbóli felértékelődéséhez az USA világpolitikájában.
Az oroszellenes retorikában Biden ugyan többszörösen felülmúlja Trumpot, de itt sem szabad túlértékelni az esetleges demokrata elnök manőverezési lehetőségeit. A rövidesen lejáró START nukleáris fegyverszerződést neki is újra kell tárgyalnia az oroszokkal, amihez megfelelő diplomáciai légkörre van szükség. Arról nem is beszélve, hogy Moszkván keresztül vezet az út Kínának az új START-szerződésbe való bevonásához, ami Bidennek is célja. Ukrajna kapcsán Biden várhatóan Trumpnál jóval tevékenyebb lesz, de reálisan nézve nincs az a megerősített nyugati szankciórendszer, amely Moszkvát azon stratégiai céljának a feladására kényszerítse, hogy Ukrajnát „finlandizálja”. A Krím-félsziget visszaadásáról nem is beszélve.
Dobozi István, a Világbank volt vezető közgazdásza