„Világéletemben izgatott a törpés-óriásos mese. A történelmi törpe-óriás polémia mindazonáltal annak az apák és fiúk közt ősidők óta folyó küzdelemnek az egyik fejezete csupán, amely – mint látni fogjuk – még ma is közelről érint bennünket” - írja Umberto Eco Óriások vállán című esszékötete címadó darabjának nyitó soraiban.
Aki nagysikerű regényei, A rózsa nevében, A Foucault inga vagy A prágai temető izgalmát keresi a kötetben, annak nem ajánljuk a művet. Az Óriások vállán más típusú izgalmakat rejt, a szerző ezúttal nyomozását az emberiség kultúrtörténetének egészére, annak szinte minden területére terjeszti ki, olyan kérdéseket boncolgatva, mint a nemzedékek harca, a titok, a tűz, az abszolút és a relatív, a szépség és rútság, az összeesküvés, a láthatatlan, a hamis és a hazugság, a művészeti tökéletlenség… megannyi olyan fogalom, amely mindig is foglalkoztatta az emberiséget. De amint az idézett nyitó sorokból is látszik, Eco olyan könnyedséggel, sziporkázva mesélve járja körül ezeket a témákat, hogy képes elfeledtetni velünk azt is, hogy törpeként állunk az ő óriás vállain. Az a tudásmennyiség, annak sokrétűsége és sokszínűsége, ami ebből a 350 oldalból zúdul ránk, egyenesen letaglózó. A szerző által is idézi a klasszikus aforizmát, miszerint „A régiek természetesen óriások voltak mihozzánk képest; mi azonban, bár törpék vagyunk, az ő nyakukba kapaszkodva – vagyis élve bölcsességükkel – jobban látunk, mint ők”. Ezeket az esszéket olvasva azonban elsősorban nem az jut eszünkbe, hogy az ő vállára kapaszkodva, az ő bölcsességével élve tovább látnánk, mint ő, inkább az, hogy van-e még rajta kívül ilyen utánozhatatlan modern reneszánsz óriás.
Infó:
Umberto Eco: Óriások vállán
Fordította Barna Imre, Sajó Tamás
Kossuth Kiadó, Budapest, 2019
