A világoskék szempár alatti ráncokat szinte rajzfilmszerűen hangsúlyozza ki az aratáskor rászáradt por, s teszi öregebbé az amúgy középkorú, vidám arcot. A leheletvékony szürke tónus vékony filmként telepszik állra, homlokra, sőt, még a fülcimpákra is jut belőle. Fogpasztareklámként villan elő a vakítóan fehér fogsor, lelki szemeinkkel már a plakátot is látjuk mögötte, a „ragyogás” szó zöld betűkkel kiemelve.
Felgyűrt ingujjban dobálja ki az udvarra a szalmabálákat, könnyedén, mintha kartondobozokat hajigálna. Ketten cipeljük, amit ő egyedül odarepít elénk, nyámnyilák vagyunk még mindig a rendes parasztokhoz képest, pedig gödröt ásni, földdel teli talicskát tolni – mifelénk furikot –, trágyát vasvillával szétteríteni már nem okoz akkora izomlázat, mint az elején.
A kislány közben csendesen elüldögél a lépcsőfeljárón, házi málnaszörpöt nyomtunk a kezébe, de enélkül sem az a futkosós, zablátlan fajta. Szemlélődik, a kiscsirkék láttán mosolyog, a macskát megsimogatja, de leginkább a kutyának örvend, neki is van otthon, még ha feleekkora is. A teherautó platója mellett szinte eltűnik a virágos kis szoknyája, a tiszttára mosott, vasalt pólója. Körmein világos-rózsaszín lakk, az ujjbegyek apró gyöngyként bukkannak elő, ahogy a kutya hosszú, loboncos, fekete szőrét babrálja.
Az apját nézi közben, az néha visszanéz rá, de a szalmabálákkal akkor sem áll meg, legfeljebb biztatóan pislant, mindjárt végzünk, üzeni a tekintet. Jó ideje egyedül neveli, korábban szénát hozott, akkor mesélte, hogy lelépett az asszony, de nem is baj, amúgy se vették sok hasznát, többet ült a kocsmában, mint a konyhában, van ilyen, az elején nem látszott, a végén meg már mindegy volt. A kérges, kidolgozott ujjak megtanultak foncsikot (lófarkat) kötni, hármas osztatú copfot fonni, piskótát sütni és habos kakaót keverni. Ha nincs iskola, együtt fuvaroznak, a sofőrfülkében a gyereknek külön kis birodalma van, puha párnákkal, illatos kendőkkel, kedvenc macival – ha várni kell az aratókra, bálázókra, legyen hol pihenni kicsit.
De most szorít az idő. A festő nemrég ment el: minden szobát újra kifestetett, az ajtókat, ablakokat is lemázoltatta, sőt új hűtő is került. Még takarítani kell kicsit, s virágot venni, aztán holnap együtt mennek fel a repülőtérre a nagy teherautóval. Másenykának hívják a lányt, pár évvel fiatalabb nála, de a gondolkodása mintha érettebb lenne. Ezt persze nem tudja teljesen biztosan, inkább csak sejti, mert nem minden szavát érti, és a „gugli” sem mindig segíti ki, de majd most, ha végre élőben látják egymást, könnyebb lesz. Nem tervez, nem álmodozik, csak hallgat a megérzéseire, s ezek most azt súgták, hogy ez a nagymamája okán magyarul döcögve beszélő orosz lélek épp nekik való, szeretni fogják mindenestül, miképp ő is viszontszereti mindkettőjüket. Talán nem is baj, ha az elején nincsenek rendes szavak, nem kell értelmezni, mérlegelni, hogy igazak-e vagy sem, szívből jöttek vagy számításból, s jó lesz így a lánykának is, akinek a beszéd amúgy sem kenyere. Az aratásnak úgyis vége, pont időben jön, sem előbb, sem később.