Út a totalitáshoz: a kecskeméti Ország Lili kiállítást úgy rendezték meg, hogy a művek sora felvezessen a nagyterem végfalához. Mintegy – Ország Lili esetében ez a hasonlat igazán nem erőltetett – mintegy az ikonosztázionhoz. A főfal három nagyobb méretű táblájához, amelyen már-már morzsolódó, de annál súlyosabb kőtömbökre rajzolódnak héber betűk, (Írások a falon), amelyen, a másodikon, az ismert áramkör-nyomatok rendeződnek a cím ígérte falképpé, (A város és freskója), és a legeseménydúsabb harmadikon, amelyen gótikus fülkeszobrok artisztikus finomsága próbál keretet adni a súlyos kavargásnak (A város és múltja).
Monumentális drámák hatvanhétből, illetve hetvenegyből, ami pedig a hozzájuk vezető utat illeti, azt szerencsésen inkább a logika és a tartalom, semmint a puszta kronológia irányította. Kilencszázötven-ötvenegyből való ugyan a Táj órával című vászon, s lehet elmélkedni azon, miként alkothatott, ha nem szürrealitást, legalább az olasz metafizikusokéhoz hasonló, baljós eseménytelenséget a főiskolát éppen befejezett festő, ám legalább ennyire fontos az, hogy mennyire hiteles, máig érvényes ez a szótlan abszurditás a szocreál korszaknak éppen a kezdetéből, azaz, talán a legagresszívebb periódusából.
Mindkét Nagy fal (Labdázó) vasgömbje romboló bomba és győzelmes a kis figurához képest, a Nagy bagoly rémülete agresszív a szakadt dróthálóketrecben, a Szürreális tájnak sikerül néhány görbe, ámde megmagyarázatlan karó révén titkos szürreálitással nyugtalanítania. Az ötvenes évek vásznai csaknem olyan kemények és illúziótlanok, mint Ország Lili montázsai, amelyek közül most csak egy látható a Bozsó Gyűjtemény teremsorában.
Annál gazdagabb a műveket kölcsönző Antal-Lusztig gyűjtemény a hatvanas évek és a művész haláláig tartó hetvenes csonka évtized műveiben. Igazából főművekben, amelyek egy addig is sajátos, legalább annyira vádoló, mint szorongó figurativitás folytatásai. Mert a Bozsó múzeumban/képtárban újra látnunk kell, hogy az idők során Ország Lili piktúrája változáson ment át: miközben technikája gazdagodott, gesztusait meg motívumvilágát csökkentette és tömörítette, a piktúrája a végsőket tekintve igen nagy dimenziókba – mélyre és magasra – jutott.
A figurák és szituációk bizarrsága héber betűk izgatott, szenvedélyes kalligráfiájává lényegült át, a szürreális, abszurd térhatások nem kevésbé nehezen leírható labirintusokká szerveződtek és bonyolódtak, az egykor csak küllemüknél fogva bizarr élőlények bizarr technikával kapták meg lényegüket.
A Fátyolos nő lidérces komikumát (1955) egy évtizeddel később a Feliratok a múltból nem kevésbé lehetetlen betűzuhataga követte, a két Nagy fal (1955) tövében elvesző emberalakok helyét Dór oszlopok alatt ülő fáraószobrok, de a nyomtatott áramkör, mint nyomódúc segítségével előállított figurák vették át. A szürrealitás, a képtelen helyzetek feszültségébe kerülő-kényszerülő szereplők és elemek lehetetlensége látszólag nem változott, és Ország Lili művészetében a korai halált megelőző etapban mégis más minőséget, a totalitás magabiztosságát kell felfedeznünk.
A Dór oszlopok tábláján épp olyan fölösleges sajnálkozást keltve sorakoznak geometrikus fegyelmű, ámde csupasz, vakolatlan homlokzatú templomépületek, amilyet a nagyvonalú Itáliában érez a széplelkű turista, a Kövek és betűk barátságosan szürke világában eltűnnek a betűk a kőhasábok geometriájában, a Fekete ikonosztáz meg lényegénél fogva foglalja keretrendszerbe vagy háromszor is az Istenanyát. De nem ez a rejtett vagy most már alig rejtett geometria az egyetlen oka a késői művek (a festő ötvenkét évesen halt meg!) megnyugvó mélységének. Legfeljebb része annak a rezignált humanizmusnak, amely a korai művek drámáit, tragédiáit továbbra is őrzi, de teszi ennek az őrzésnek a különös távolságtudatával. Emlékező humanizmussal, amely humanizmus szürrealitásával és szürrealitása ellenére az élet teljességét képes megragadni.
Infó:
Ország Lili: Múltba nyíló kapuk. Ország Lili művei az Antal – Lusztig gyűjteményből
Bozsó Gyűjtemény, Kecskemét
Nyitva: október 4-ig
