Egy vendéglő teraszán a szomszédos asztalnál negyven körüli házaspár ül. Azóta figyelem őket, hogy a rendelést leadták, az asszony ugyanis két deci vörösbort is kért, mire a férfi felcsattant: „de hát nem is szoktál inni”. Szóváltás nem lett a dologból, a nő elfordult, és az autókat nézte, a járókelőket, aztán a borús eget, méghozzá olyan hosszasan, hogy a férfi mocorogni kezdett, elővette az okostelefonját, pötyögött rajta, aztán megint zsebre vágta és nézte a nőt, pontosabban azt nézte, hogy a nő nem nézte őt.
Olyan szomorúság áradt belőlük, hogy hozzám is elért a szele. Megcsapott valami fura hidegség, amit hőmérővel nem lehet megmérni, legfeljebb órával. Nem az a lényege, hogy mennyire hűvös, hanem az, hogy meddig tart. Bele lehet halni egyetlen pillanatba, és túl lehet élni tíz év rossz házasságot, miképpen túl lehet élni egyetlen halálos pillanatot, és tíz év rossz házasságba bele lehet pusztulni. Valami ilyesmit véltem a tartásukban, a némaságukban, a láthatatlanul egymásnak feszülő öklelésben felfedezni, miközben az ebédjükre vártak.
Igazából nem az ebédre vártak, ezt mind a ketten tudták.
Én is tudtam, pedig soha életemben nem láttam őket, csak éreztem már hasonló hideget legbelül, olyan jeges fuvallatot, amit evilági higany meg nem mérhet. Egyedül voltak ők is, akárcsak én, csak ők kettesben, egymástól távol. Igazából a jelre vártak, és nem tudták még eldönteni, hogy melyikük fogja megadni. Biztos voltam benne, hogy a férfi lesz az, mert magafeledkezett tartásban ült, ahogyan nyilvános helyen nem illik. A lábát szélesen szétvetette, a karját meg az asztal két sarkára tette, és idegesítően hangosan dobolt. A nő azonban nyugodtnak tűnt, a lábát szorosan összezárta, a hátát kihúzva, egyenesen ült, és a karjait maga előtt puhán keresztbe rakta, s rendületlenül nézte a felhőket, mintha onnan várna segítséget. Rám jött a szorongás, ettől meg a köhögés és az izzadás. Nem tudtam, hogy mi lesz, de azt tudtam, hogy ami a jövőben lesz, az most fog elkezdődni köztük.
Tévedtem, a jelet a nő adta meg, igaz, látszólag önkéntelenül, de magabiztosan és győztesen, ugyanis a férfi volt az, aki nem bírta tovább a feszültséget. A némaság fojtogatásából, hogy kiszabaduljon, egyszerre csak kirúgta maga alól a széket – kimegyek kezet mosni, valami ilyesmit hadart –, és elindult befelé. Ekkor a nő a férfi után nézett, a jobb karját lassan fölemelte és beintett neki. Igazából a férfi háta mögött intett be, lássuk be. De mégis csak megtette.
A tükröződéssel nem számolt a nő, ezt nem kalkulálta be. Mert amikor a férfi elindult befelé, a vendéglő üvegportáljával találta szemben magát, és mindent látott, ami a háta mögött történt. Ezt onnét tudom, hogy megtorpant, másodpercekig állt mozdulatlanul és a tükörképet bámulta. Igazából ekkor néztek először egymásra: nézték egymást az üveg felületén, ahol felhők vonultak el, és egy szorosra zárt ökölből a középső ujj olyan feszesen állt fölfelé, mint egy vékony penge, mely gyilkolásra van kifenve.