Az még hagyján, hogy félmilliárd uniós polgár figyelte négy napig, mire jutnak Brüsszelben az uniós vezetők a Covid okozta károk helyreállítására szánt pénz elosztásával és a következő hétéves költségvetéssel. Minden multilaterális megbeszélés elhúzódhat, soha nem volt könnyű megtalálni a közös hangot, viszont e sokoldalú megbeszélések előnyének tudtuk be, hogy megelőzhetők velük a kétoldalú szerződések titkos diplomáciai mutyijai. Most mintha ezt is cáfolná az élet.
Igaza van az osztrák Die Pressének, amikor azt írja: sajnálatos, hogy a tagállamok már csupán pénzeszsáknak nézik az EU-t, és képtelenek politikai célt adni az uniónak, s ezen belül is különleges, amit Orbán Viktor művel. Ezt tetézi a német Süddeutsche Zeitung: a gazdasági mentőprogram körüli vita megmutatta, hogy Európában immár nem egyeztethetőek össze egymással a különböző kormányzati és életmodellek. A csúcson láthatóvá vált, hogy enyhén szólva is mennyire sajnálatos az EU állapota. Az unióból már nem sok maradt. Éppen most porlad szét a háború utáni rendezés egyik legmerészebb találmánya.
A porladás érzetével és közeledő valóságával az uniós vezetők is tisztában lehetnek, még akkor is, ha képtelenek az európai közösséget összetartó szellemiséget megfogalmazni és elfogadtatni. Ezt nevezik jogállamiságnak, amire a maga cinizmusával Orbán Viktor is hivatkozott. A gúnyt alighanem csak az érzékenyebb magyar fül vette észre. Márpedig, ha a huszonhetek nem tudnak politikai célt adni az Uniónak, ha a 27-es kör túl szegmentáltnak bizonyul, akkor marad az euró-övezet, a szűkebb kör, amelyből a többiek kimaradnak.
A vasárnap legérdekesebb híre mégis az az sms-üzenet volt, amelyet Matteo Salvini, az olasz Liga vezetője hozott nyilvánosságra, s amelyben a brüsszeli EU-csúcson résztvevő Orbán Viktor leszögezte, hogy Magyarország szilárdan Olaszország oldalán áll. Adolfo Urso, az Olaszország Testvérei (FdI) szélsőjobboldali politikusa, az olasz-magyar parlamenti baráti társaság elnöke ki is jelentette: Orbán és a visegrádi négyek Olaszország legjobb szövetségesei. „Olaszország és Magyarország, Spanyolországgal és Portugáliával közösen, egy Dél- és Közép-Európa alkotta szövetséget vezethetnek, megmentve az uniót az északi, holland kalózoktól, az európai közösség egykori alapítóinak szolidaritási szellemét követve”.
Huzamosabb ideje az a gyanúnk, hogy a magyar kormányfő elszántan dolgozik egy közép-kelet-európai gazdasági-politikai tömb megformálásán, amely tengelyt alkotna Varsótól Prágán, Budapesten át az Adriáig, de lehetőség szerint akár Rómáig. Ez – Moszkva kedvére – egyfajta ütköző zóna lenne az amúgy is a halálukon lévő nyugati demokráciák peremén.
A magyar kormányfő, aki tíz éve mérgezi autoriter illiberalizmusával nemcsak a magyar demokráciát, hanem az Uniót is, ezt soha nem mondta ki, de mi nem is arra figyelünk, mit mond, hanem arra, mit tesz. Ha létezik ilyen elgondolás, „csak” annyi baj van vele, hogy nehezen akar összejönni. A szilárd pont eddig Varsó - bár a lengyel társadalom erősen megosztott, mint az elnökválasztás megmutatta, és ezen a megosztottságon csupán az orosz-ellenesség nyúlik túl. Biztosnak látszik, de csak látszik, Babis Prágája, aztán Szlovénia, Szerbia, Románia.
És most a szélsőjobb Olaszországa.
Meg kell-e várnunk, mire jutnak?