Van az úgy, hogy az embernek sírhatnékja támad filmnézés közben. Öt éven alul általában akkor, ha a farkas épp megenni készül a nagymamát. Kicsit később az is elég, ha a szerelmesek végre egymáséi lesznek. Vagy épp ellenkezőleg. Időskorban pedig általában mindig, ha a régi szép időkről van szó. Mostanában azon kapom magam, hogy új kategóriát vezettem be ezen a téren: képes vagyok meghatódni a működő demokrácia láttán.
Nem tudom, mikor kezdődött, talán 2010 körül. Ülök a tévé előtt, nézem a kedvenc sorozatomat, az egyébként elég hülyén lefordított című Az elnök embereit (The West Wing), amelyben az okos, művelt és szociálisan érzékeny Bartlet elnök és stábja állandóan azért panaszkodik, mert nem tudja betartani választási ígéreteit, és néha oda kell csapniuk. Persze Bartlet demokrata, mint általában minden jó elnök Hollywoodban (kivéve Frank Underwood a Kártyavárban, aki demokrata, de maga a megtestesült gonosz), de simán átadja a hatalmat a nagy ellenfélnek, a republikánus házelnöknek, amikor megoldhatatlan családi gondjai támadnak. Aki persze a végén kalapját megemelve nevezi őt a legnagyobb demokratának az egész világegyetemben. (Itt kell sírni.)
A sorozatban egyébként az elnök mellett az újságíróknak van a legnagyobb hatalmuk, félnek is tőlük rendesen. Majdnem annyira, mint az eredeti Az elnök embereiben, ahol Bob Woodward és Carl Bernstein buktatja meg Nixont, leleplezve a Watergate-botrányt. Pedig itt nincsenek is igazán nagy botrányok, csak morális dilemmák: el lehet-e titkolni, hogy az elnök beteg? Le lehet-e lövetni egy terroristát, ha az fel akarja robbantani a Golden Gate hidat? Meg lehet-e adóztatni a szupergazdagokat, hogy a középosztálybeli gyerekek egyetemre járhassanak? És meg lehet-e kérni egy újságírót, hogy mindezekről csak akkor írjon, amikor a politikusok már mindent elrendeztek? Vagy inkább akkor sem. Elárulom: nem.
Mostanában a dán Borgen-t nézem. Ebben egy egészen kis pártocska, a Mérsékelt Párt veri meg a legyőzhetetlennek hitt liberálisokat és az enyhén rasszista, bevándorlás ellenes Munkáspártot, mindössze azzal, hogy a párt elnöke, egy kedves, szerény negyvenes anyuka nem hajlandó bedobni a kampányban az ellenfelét lejárató tuti bizonyítékot, mert a miniszterelnök felesége mentális gondokkal küzd. Aztán őszintén beszél a választóknak a szavazást megelőző tévévitában. Úristen, egy tévévita! Mikor is láttam itthon hasonlót? 2006-ban? Ó, azok a régi, szép idők!
A legszörnyűbb az egészben egyébként nem is az, hogy egy ötvenes pasas elérzékenyül a tévé előtt, hanem az, amikor rájön, hogy az ő életében és az ő országában már sosem lesz tévévita. Sőt. Semmilyen vita. És hogy az ő kollégáinak nem szakmai, hanem egzisztenciális dilemmákkal kell szembenézniük, ha meg akarják írni, hogy a miniszterelnök egy gazember. És amikor belátja, hogy most már kénytelen lesz beérni amcsi, dán, norvég, izlandi és San Marino-i sorozatokkal. Mondhatnám, nem értem, miért van ez így, de sajnos értem. És sírni tudnék.