A tanulság, amit a kormány levon az önkényuralom újabb politikai történéseiből, még a legnehézsúlyúbb játékosok esetében is gyorsan változik. S ami talán fontosabb, vannak esetek, ahol a tanulságok sem tartanak örökké, és kiderülhet, hogy a rendőruralom a mai rendszerekben még véletlenül sem végtelen. De úgy látszik, a tanulságokat mindkét oldalnak fel kell fejtenie.
A magyar közönség ma a legfontosabb orosz kulturális hősöket egyszerűen nem ismeri. A moszkvai történésekre a világban és itthon is nagyon sokan figyelnek, de mert a kinti játékosok kilétét itthon esetenként sokat kellene magyarázni, ezért jobbára azok az újságírók is úgy tesznek, mintha nem tudnák, mi történik, akik egyébként értik a részleteket. Pedig érdemes lenne odafigyelni.
E történet elsődleges főhősének a neve a tudósításokban szinte sohasem fordul elő, bár 2016-ban Fábián Tamás az Indexen publikált róla egy nagyobb összeállítást. Vladiszlav Szurkovnak hívják. Kétségtelenül értelmiségi, rendezőnek tanult. Nagyon sok orosz értelmiségi utálta, mert sok éven át – 1999-től mostanáig – Putyin egyik igazi ideológusa volt. Nem is olyan régen csapták el valami nem világos okból, de nyilvánosan szidalmazni továbbra is tilos.
De baja támadt szinte véletlenül egy nem is nagyon közeli jóemberének, Kirill Szerebrennyikovnak (a továbbiakban KSZ), a vitathatatlanul legtehetségesebb orosz színházi rendezőnek is. Még fiatalemberként kapott Moszkvában egy színházat. De rendezett sorozatban Berlinben, számos operát a Bolsojban, néhány filmet, amelyekre kapott pár fődíjat a fesztiválokon. De nemcsak a színház foglalkoztatta: világnézeti, ideológiai ötletei folyamatosan jelen voltak az orosz szellemi mozgásban. Nem provokálta közvetlenül az államelnököt, annál sokkal mélyebb ügyek foglalkoztatták. Mindenki azt hihette róla, amit akart: nyilvánvalóan több méterrel a politikai lökdösődés fölött mozgott.
De amíg Szurkov tisztelte, figyelt rá, senkinek sem jutott eszébe, hogy kezet emeljen rá. Ám amikor megváltozott a Kremlben a szobabeosztás, néhány belügyes tábornoknak eszébe jutott, hogy most már jelezni kellene, megváltozott a rend néhány fontos ponton a kultúrában is. A kultúrát véletlenül szúrták ki maguknak, hiszen nem volt sok pénzről szó, bár a Gogol színház, KSZ birodalma néhány ötletre szépen kapott. De föl sem merült, hogy ezért valaki várt volna valamit, sőt Szurkov alatt nem is várt.
KSZ először nem is értette a jelzéseket, de utána megvadult. S mert oda sem figyelt arra, hogy kiket sért meg, csapatát korrupcióval, százmilliós honorok eltulajdonításával vádolták meg, ők pedig először nem is értették, miről volt szó. A vádak olyanok voltak, amivel főkönyvelőket, nem színpadi géniuszokat szoktak perbe fogni. Elindult egy sok éves bíróság ügy: a rendőrtábornokok ragaszkodtak a vádjaikhoz, KSz-ék többször simán veszítettek. Aztán jött az első értelmiségi tiltakozó hullám. Összeállt néhány ezer értelmiségi, nem csupán oroszok – én egy berlini csapatban írtam alá. KSZ és barátai azonban közben valóban ültek, utána otthoni őrizetben voltak évekig.
Nem tudom, hogy kik voltak akkor Putyinnál az értelmiségpolitikai referensek, de ők ők szívük szerint elengedték volna, és Putyin sajtótitkára is mintha kész lett volna valamilyen kompromisszumra. De a rendőrtábornokok – most már civilben – kitartottak. A részletek érdektelenek, KSZ-ék maradtak házi őrizetben, ha épp kiengedték, vadul dolgozott, és a per folytatódott. Bő három év után most, június végén zárult le a történet. A pénzügyi trükkökben járatos szakértők azt ugyan nem állították, hogy KSZ ilyesmit tudott vagy csinált, de szerintük elvben nem kizárható, hogy az emberei tudhatták és csinálhatták. Az államügyész így sok évet kért rájuk. De a jelek szerint az új putyini kultúrpolitikusok nem akartak egy nem tervezett, hasznot nem hozó balhét, sőt állítólag valamiképpen az elnök is beavatkozott. Komoly pénzbüntetésekkel és felfüggesztettel ért véget a meghurcoltatás, valamint KSZ-t eltiltották az állami színházak igazgatásától. A Gogol színházat technikailag mindenképpen másnak kell majd vezetnie.
Három nem orosz és nem színházi tanulság. Az első az értelmiségi állóképességről. Ha nem ismernek, politikusként nem kaphat tőled a hatalom semmit, és nem is várhat el semmit. De ahogy távolodunk a hidegháborútól, egyre fontosabb lesz az értelmiség a politikai elitnek. Tulajdonképpen idehaza kiegyenlítettebbek lettek a támogatói táborok. Minél kisebb a különbség az oldalak között, annál többet számít a saját kritikai csoportok tekintélye. Ez a sajátságos tekintély-tőke konkrétan is egyre szükségesebbé válik, csak nehezen kiváltható és pótolható, egyes esetekben csak bonyolultan manipulálható. Vigyázni kell rá.
Egy kis országban ezekről a belső határvonalakról nem sokat tudunk, egy nagy kultúrában, politikai befolyás esetén viszont fontosak. Orbán maga erősíti meg a környezetét, és mivel szükségszerűen nő a befolyása, szeret ijesztgetni, az értelmiségeket rémisztgetni. Ez sokszor működik is, például a Petőfi Irodalmi Múzeum környékén. Ő maga anti-putyinizálódik.
Másodszor. Mindkét magyar politikai oldalnak egyre fontosabbakká válnak a bármilyen politikai szövetségesek. Ezeket meg kell vásárolni, szóval és tettekkel. Az értelmiségieknek meg kell szokniuk, hogy a politika fenyeget, esetleg udvarol, valamilyen játékokba fog. Veszíthetünk és nyerhetünk, de nem tehetünk úgy, mintha semmilyen közünk nem lenne hozzá.
Végül felértékelődnek azok a kulturális termékek, amelyek nemzetközileg forgalmazhatóak. Hiszen ha a mi oldalunk termel ilyeneket, akkor külföldön nem kell annyit magyarázkodni. A magyar kultúrában a színház nem ilyen világrengető hatású, de a zene, a film, a képzőművészet kisebb területei feltétlenül. Pontszerűen itt érdemes fejleszteni, ha lehet, megemelni a szövetségeseket. Vagy legalább vigyázni, hogy egy rendőrtábornok ne csapjon bele a paradicsomlevesbe.
A szerző szociológus