Tudjuk, csak lassan tudatosul, hogy az internet egyelőre új kommunikációs és médiaközvetítő felület, de nem új médiaforma. Egymás mellé tud rendelni szöveges, zenei, álló- és mozgóképes produktumokat, akár izgalmas kapcsolódási pontokat teremtve, de közülük mindig csak egyet tudunk megnyitni, befogadni. Magyarul, a hálón is csupán irodalmat olvasunk, zenét hallgatunk, filmet, televíziós műsorokat nézünk. És abban sincs semmi sajátos, mi talál a legkönnyebben utat hozzánk. Természetesen valamilyen rövid bulvártartalom.
Az idő megmutatta azt is, hogy a minimalista formák, a privát, fészbukos hangütés, a dilettantizmus „hitelessége” nem vezet eredeti, netre teremtett formákhoz. A vloggerek versenyében elvérzik, aki nem fejlődik technikailag, és nem építi fel a maga koherens eszköztárát, műfaját, médiaszemélyiségét. Vagyis nem érik igazi műsorkészítővé.
Mindez persze azt is jelenti, hogy ha egy netes újság, hírportál videóanyagok készítésére vállalkozik, nem érheti be annyival, hogy mindegy, csak mozogjon-beszéljen rajta valami-valaki érdekes, ütős, aztán majd tíz év múlva Forgács Péter összerak belőle egy újabb Privát Magyarország-sorozatot. Ezzel már nem lehet figyelmet terelni, elindulni a hatásos vloggerek, youtube-oldalak nézettsége felé. A feladat komolyabb: tévés tartalmakat kell gyártani.
A 24.hu már a sikersáv kilométerkövei mentén halad ezen az úton. Ki tudott alakítani egy koncepciózus, „kiszámítható”, olajozottan, az adott technikai lehetőségekkel összhangban működő videórovatot. Sopronyi Gyula csapata tudatosan lemondott a napi aktualitások követéséről, a hírcsatornás ambíciókról. Ehelyett 3-7 perces közéleti „háttérbulvár” riportokat, tudósításokat kínál a nézőknek. Az anyagok szerkesztése, ritmusvilága professzionális. Témájuk általában nem csúszik az érdektelenség határáig. A választott domináns műfaj persze kevés kombinációs lehetőséget kínál, nehéz kiszámítani, miből csillan elő valami plusz. Olykor unalomig terjed például a médiavilágban a „megkérdezzük az embereket” riportszerkezet. Hebegnek-habognak valamit az aktuális eseményről, helyzetről, sokfélék sokfélét, jópofa dolog, pont, kezdjen vele mindenki, amit akar. Szász Zsófia és Szabó Ádám tudósítása a mezőkövesdi vírusfertőzésekről ugyanerre épül, de némi csavarral. Közben keresik információért a polgármestert, a városháza hivatalnokait, témában kompetens embereit – eredmény nélkül. A két szál összevágása remekül emeli ki, hogy lehetsz bárki, itt csak összevissza beszélhetsz, mert nem kapsz érdemi tájékoztatást. Még akkor sem, ha járványhelyzetről van szó.
Mindez persze még csak annyit jelentene, hogy a szerkesztőség tisztességesen, jó színvonalon végzi feladatát. A 24.hu videórovatának azonban van egy igazi, médiaszereplésre termett frontembere: Katz Dávid. Ráadásul kereskedelmi tévés tapasztalattal. Az ő vloggeres jelenléte egyéni arculatot biztosít a riport- és portréáradatnak. Youtube-oldalán is követők tízezreit tudta magával rántani 24-es műsoraival, például A két Lottival vagy a Retox-szal. Bármilyen állóvizet felkavar maga körül, senkit és semmit nem tisztel, de nyitott minden értékre. Ügyesen manipulálja a népszerűséget celebekkel, hogy aztán a tőlük is nyert bulvársóval bármilyen hétköznapinak tűnő témát érdekessé ízesítsen. A karanténhelyzetről az is eszébe jut, hogy – ha volt mit enni – meghíztunk az otthon töltött hetek alatt. Kimegy hát az ismét megnyitott Palatinusra méregetni a fürdőzők és saját hasát. Médiaszemélyisége (amely nála is csak néhány emberi vonásának stilizálása) megosztónak tűnik, de olyan természetességgel locsog belőle az önirónia is, hogy hiába fricskáz és tahóskodik, egy idő után képtelenség akár kulturált tahónak is látni. Jópofa maci, emberséges szívvel keresve kuncogó, exhibicionista reménytelenséggel a mindennapok derűs emberségét.
Amit jelenleg a 24.hu megtekintésre kínál olvasóinak, átgondolt, hatásos minta lehet más portálok számára is. A kérdés: lehet-e, érdemes-e bővíteni a repertoárt? Nem kell feltétlenül az idők szavára várni. Szinte biztos, hogy a jelenlegi tévémagazinos hang önmagában megkopik. Sok tehetséges munkatárs van a szerkesztőségben. Nem lesznek Katz Dávidok, de más műfajokban talán ők is nagyot tudnának villanni. Dokumentumfilmben, háttérbeszélgetésben, vitaműsorban. Nem érdekes az időtartam. A nézők a neten is szánnak időt mélyebb tartalmakra. Elvégre rengetegen ott néznek filmeket, sorozatokat, ott olvassák el a Varázshegyet. Tévé talán nem kell nekik, de jó tévés műsor igen. És bíznak kedvenc (hír)portáljaik kínálatában.
Remek próbálkozás volt például az Ady-évfordulóra készített versmondó sorozat, színészek mellett celebekkel, művészekkel – és politikusokkal. Kunhalmi Ágnes politikai hitvallását minden nyilatkozatnál jobban hitelesítette az Álmodik a nyomor felolvasásával. Örömteli volt látni, ahogy pár percre mindenkit őszintévé varázsolt a kultúra. Ez persze egyszeri alkalom. Bár ki tudja? Nem kell hozzá évforduló. Csak vers és versmondó. A szellemi együttlét poézise. Hétről hétre.
