Ripp Zoltán nevét a rendszerváltás utáni történések szakavatott elemzőjeként ismerheti a tudományos igényű politikai monográfiák iránt érdeklődő olvasóközönség. A történész-közírónak mindemellett kora ifjúságától szenvedélye a szépirodalom, s az elmúlt években szépíróként is kipróbálta tollát: hat regény megírásán van túl, de eddig csak egyet publikált. Fikciós műveiben társadalmi alapkérdéseket is fölvet, de nem holmi elvont filozofálgatással, hanem ellenkezőleg, mában játszó, drámaian pergő cselekményszövéssel.
Hogyan lesz egy politikai elemzőből szépíró? Miképpen jött ez a kései regényíró-kedv?
Spiró György 2014-ben, a könyvheti megnyitón úgy fogalmazott, hogy évtizedeken át elhúzódó szellemi polgárháború idején a szépirodalom az egyetlen emberhez való műfaj. Az erős fogalmazás meghökkentett, ugyanakkor biztatást is jelentett, hogy nem eleve tévedés, amit amatőrként művelek. Merthogy már évekkel azelőtt belefogtam a regényírásba. Történészként évtizedeken át a forrásokból kibányászható tényekre alapozva írtam könyveket, tanulmányokat, de mindig is élt bennem a vágy, hogy szabadon engedjem a fantáziámat. Miután visszavonultam az aktív történész-kutatói és a politikai elemzői pályától, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy utat adjak szenvedélyemnek. Első regényeimet csupán a családomnak szántam. Tavaly jelent meg elsőként a Vezeklés nélkül, most pedig kiadásra kész A zsarnok halála című újabb munkám. Remélem, hamarosan napvilágot láthat. Fontosnak vélem.
A zsarnok halála – amelynek apropóján beszélgetünk – arról szól, hogy egy nevesincs országban, egy végletekig elkeseredett merénylő áldozatául esik az elnök-diktátor, s az utódlási küzdelmek közepette lázong a nép. Már az alaphelyzet drámai. Mit akar üzenni?
Nem politikai pamfletet írtam, hanem arról a morális alapproblémáról töprengtem: vajon legitim-e a nép által választott zsarnok eltávolítása erőszakos úton vagy sem? Hogyan lehet megszabadulni az egyszemélyi uralomra épülő zsarnoki rendszertől? A dilemma több ezer éves.
Görög sorstragédia modern történetben elbeszélve?
Az alapvető erkölcsi probléma nem pusztán az a meglehetősen elvont kérdés, hogy szabad-e – és ha igen, milyen körülmények között szabad – az erőszakot választani annak érdekében, hogy meg lehessen szabadulni a zsarnoktól és rendszerétől. Ebből morálfilozófiai értekezés származhat, regény aligha. Azt a dilemmát próbáltam fordulatos történet keretében felvetni, hogy egy jóravaló, szelíd ember, akinek már nincs veszítenivalója, s korábban eltökélt híve volt a zsarnokká lett politikusnak, majd személyes sorsán is tapasztalnia kellett a tömegek által támogatott zsarnoki rendszer borzalmait, vajon dönthet-e morálisan helyesen úgy, hogy hazája számára nincs más kiút, mint hogy magára veszi a legsúlyosabb bűn kárhozatát, ezzel nyitva utat a változás előtt.
Regénye egy diktatúrába forduló, prezidenciális kormányzati formájú országban játszódik. Miféle rendszer a zsarnoké?
Már Arisztotelész is foglalkozott a türannosz által uralt politikai rendszerrel, ám ma sincs nagyon másképpen, mint az ókor zsarnokainak korában. A nép emeli maga fölé a karizmatikus politikust, akitől rendet, biztonságot remél, s aki aztán despotává lesz, és olyan viszonyokat teremt, hogy demokratikus választások útján már nemigen lehet őt elmozdítani. Elfoglalja és uralja a hatalmi intézményeket, a demokráciából legfeljebb a homlokzat marad, minden lényegi kérdésben maga dönt. Az egész rendszer úgy épül fel, hogy ne lehessen megszabadulni tőle, politikai berendezkedésében a fasisztoid rezsimekre jellemző vezérelvűség érvényesül, persze ma már az új viszonyokhoz alkalmazkodva, terrorisztikus eszközök nélkül. Nincs is ilyenekre szükség. A vezérnek uralma fenntartásához elegendő a hatalmi szféra uralása, az autonómiák felszámolása, a gazdasági fölény, a következetes indoktrináció, a befolyásolási eszközök feletti domináns rendelkezés. A hívek táborát ugyanakkor egyben kell tartani, ami a szélsőséges nacionalizmussal kevert gyűlölködés felszításával érhető el leginkább.
Elemzőként már korábban is írt esszét a gyűlöletpolitikáról, s ha végignézünk a világon, mellbevágó, ahogy még a nyugati demokráciákban is hovatovább kormányzati szintre emelkedik a gyűlöletbeszéd. Miért?
Nincs ebben különösebb rejtély. Régi tapasztalat, hogy a felkorbácsolt negatív érzelmek, mint a gyűlölet és a félelem, nehezen leküzdhető hatást keltenek, tömegek válhatnak általuk galád politikai szándékok megvalósításának eszközévé. Egyúttal áldozatává is, persze. Verbális erőszakkal indul, aztán ki tudja, meddig fajul. A gyűlöletpolitika épp elégszer torkollott háborús vagy polgárháborús viszonyokba ahhoz, hogy tartsunk tőle. A sovén nacionalizmus, a rasszizmus, a xenofóbia, a régi sebek felszakítása, az irigység, az ellenlábasokat érő karaktergyilkosság mind-mind a társadalom tartós politikai megosztásának és az alávetettség elfogadásának, a diktátortól remélt biztonságvágy illuzórikus kielégítésének eszköze. Jól ismerjük a józan észt elhomályosító módszereket, amelyek szétszakítják a társadalmat. Ha nem vetnek gátat a gyűlöletkeltésnek, szinte drogként hat, vagyis függőséget is kialakíthat, amely a hatalmi szándékoktól vezettetve a gyűlöletadagok folytonos növelésével jár. A regényemnek ez nem véletlenül hangsúlyos eleme.
Regényének szereplői mind mai hús-vér figurák, így a kormányzati apparátus, az erőszakszervek emberei, a lázongó népbarátok, s nem utolsósorban a szexuális örömöket habzsoló hedonista politikusok. Kik alapján formázta karaktereit, honnan merített a díszletekhez?
Gyenge pillanataimban azzal hízelgek magamnak, hogy elég alaposan ismerem a politika világát, a hatalmon lévőkét és a tehetetlenségre kárhoztatva ellenzékbe szorítottakét egyaránt. Eszem ágában sem volt azonban kulcsregényt írni, amelyben egyszerűen beazonosíthatók a figurák. Ettől függetlenül persze bárki szabadon fölfedezhet analógiákat, hiszen a politika világa változatos ugyan, de az alapképletek, típusok ismerősek. Az erkölcsi dilemmák mellett regényem fontos vonulata a zsarnoki hatalom fenntartóinak, haszonélvezőinek vizsgálata. Ennek keretében igyekeztem utánajárni, miféle következményekkel járhat a váratlanul fejét vesztett zsarnoki rendszer átvételére készülők magatartása az utódlási viaskodás során.
A zsarnok halála főhőse Debor Emma, egy magát firkásznak tituláló, de öntudatos újságírólány, aki az események sodrásában, jószerivel akaratán kívül a lázongó tömeg élére kerül, amolyan Jeanne d’Arc. A mai profi politikusok korában az ő sorsa mit jelképez?
Főhősöm számára is felmerül a további életét eldöntő erkölcsi kérdés: mit és meddig tűrhet. Jeanne d’Arc lenne? Egy porcikája sem kívánja a direkt politikai szerepet. Váratlanul rázuhant munkája, oknyomozó riportja vezeti el oda, hogy túl kell lépnie kényszerű megalkuvásain, ki kell lépnie a még éppen elviselhetőnek tűnő elnyomás rendszeréből. Választ kell találnia, meddig mehet el, meddig sodródhat a merénylet nyomán felfordult világban, ha már eljutott addig, hogy ne legyen más célja, mint hivatása erkölcsi követelményeinek, a valóság kendőzetlen feltárásának megfelelően cselekedni. Vállalhat-e ennél többet, ha szándékán kívül a lázongás ikonikus alakjává emelkedik? Ehhez kapcsolódva megjelenik a regényben a pártpolitikán kívüli, de politikai szerepet vállaló ellenzéki értelmiség morális dilemmája is: bizonytalannak érzékelt társadalmi háttérrel kezdhet-e kockázatos rendszerellenes politizálásba a zsarnokság ellen, ha az akár társadalmi tragédiával fenyeget? Hol a határ?
Tépelődő szavaiból úgy tűnik, szerzőként ön is viaskodik a válaszokkal. Végül mégiscsak az a fő kérdés: hogyan lehet meneszteni a mai türannoszokat?
Nem akartam egyértelmű választ sugallni. Az lehet egy publicisztika vagy politikai röpirat dolga, de nem egy regényé, még ha föl is vetem benne a pártpolitikából kilépő lázadás lehetőségét: mikor és mitől lehet eredményes vagy épp vezethet tragédiához. Majd az olvasó dönti el, érdemesnek tartja-e, hogy továbbgondolja a regényemben érzelmektől korántsem mentesen megjelenített dilemmákat.
