Csengetnek. Talán a postás az, és pénzt hozott.
– Tessék! – szólok bele a kaputelefonba.
Egy nő felel. Olyan a hangja, mintha be lenne fogva az orra. Talán öreg, beteg. Vagy csak szimplán idegesítő.
– Szeret élni? –kérdezi.
– Tessék? Kivel beszélek?
– Vannak gyerekei?
– Ki maga?
– Györgyike vagyok és Jehova Tanúi Királyságának megbízásából jöttem el önhöz, hogy visszahozzam az életbe! – darálja.
– Köszönöm, még élek, azt hiszem.
– De meg fog halni! – sipítja, mint egy gazdáját féltő házimanó.
– Mindenki meg fog halni.
– Csak aki nem tér meg. Még nyitva a kapu!
– Milyen kapu? Én aztán nem engedtem be – teszek úgy, mintha nem tudnám, miről van szó.
– A Mennyek Országának kapuja! – mondja jelentőségteljesen. Mintha attól, hogy egy szektának fizet tizedet, garantáltan üdvözülne, sőt részesülne az isteni kegyelemből.
– Ne haragudjon, de nem érek rá erre.
– Akkor örök tűzben fog égni! – vernyogja, mint a boszorkány az Ózban.
– Magának meg nem sül le a bőr a képéről, idegeneket zaklatni? Különben is, kijárási tilalom van. Maradjon otthon.
– Nekem az Úr az otthonom!
– Bánom is én, akkor az Úrban. Ő nem kapja el a vírust.
– Az Isten büntetése! – csattan fel. – És én nem kaphatom el – mondja, majd jól hallhatóan orrot fúj.
– Szépen kérem, legyen szíves távozni!
– Távozz, Sátán! – és hangos imádkozásba fog.
– Távozzon maga, de most már sürgősen! Nem csatlakozom semmilyen szektához!
– Az Úr megbünteti majd.
– Magát meg a rendőr, és fizetheti a bírságot.
– Huh, az istenit! – kap észbe, és már itt sincs.
