Két csepp az élet.
Az eső idézőjelei között ott
a szárazság alkotóereje.
Magunkban hordozzuk saját túszejtőnk
szigorú alakváltásait.
Bennünk szabadon kószál ezer elítélt vágy.
Gyilkosokkal és gyerekrablókkal élünk.
Betörőt engedünk paplanunk alá.
És szorítjuk, fojtogatjuk,
míg ráng, rúgja sohasem az utolsót.
Párnánkban ellenségeink fejsüppedése.
Magunkat kerítjük be, a zárak is ellenünk esküdnek
hajnali kánonkattanással.
Két csepp az élet, az egyik eső utáni pocsolyalé.
A másik vágóhidak vizes csurgalékvére.
Vörös és fekete, alvó és mámoros.
Az eső felkiáltójelei között ott a szomjhalál vegyjele.
Egy csepp az idő, halnyálka-burkán belül
elhullott évek keringenek.
Kiégett izzók emlékeznek vakító fiatalkorukra.
Magunkban hordozzuk saját elrablásunkat.
Testek, amik friss lombozatú végtagokkal
fehér falakra vázolják a jövő csillagképeit.
Nincs neme a tegnapok néma agyagkatonáinak.
De van a terem, ahol letakart írógépek alszanak.
Van táj, ahol egykori viharok harcolnak önmagukkal.
A villámok bevilágítanak temetett koponyák szemablakain.
Odabent emlékfilmek szakadt celluloidjai.
Mert végül találkozunk, odaát hangszerelt némaság vár.
