Bár az objektív megközelítés társadalomkutatók számára elvben kötelező, mégis ritkán olvashatunk olyan elfogulatlan, tárgyilagos helyzetelemzést, mint amely Paár Ádám tollából született („Nagy Imre és Lee tábornok”) az egyesült államokbeli szobordöntögetési hullám kapcsán.
Már az is önmagában ellenmondásos, hogy a jobbára fekete tüntetők azoknak az amerikai történelmi személyiségek emlékműveit is meg akarják semmisíteni, akik a maguk korában éppen azokat az elveket és jogokat fogalmazták meg, amelyeknek a nevében és amelyeket számon kérve zajlanak ezek a megmozdulások. Ugyanakkor az a történelmi morális anakronizmus, miszerint a jelenlegi elfogadott társadalmi normákat, viszonyokat kell abszolút érvényesnek és követendőnek tekinteni, és ezek alapján kell a korábbi korokat és azok közszereplőit megítélni, amellett hogy bornírt, mérhetetlen veszélyeket hordoz magában.
Ha ma a gyarmatosítás és a rabszolgaság kerül terítékre, mondván, minden történelmi példakép, aki ezekhez köthető „kitörlendő”, akkor előbb-utóbb az egész ókori pantheont (a rabszolgatartó ókori bölcsekkel, filozófusokkal, tudósokkal együtt) is ki kellene takarítani, de ha az ennél nem sokkal különb jobbágyrendszert is elkezdenénk vizsgálgatni, akkor nálunk az egész Hősök terét le lehetne buldózerezni. Nem beszélve az akkori korokban elfogadott „büntetőjogi intézményrendszerről”.
De képzeljük el, ha majd különböző csoportok a női egyenjogúságért, az általános választójogért, illetve a nemzetiségi, kisebbségi, vallási és még ki tudja, milyen területen jelentkező megkülönböztetés elleni fel nem lépésük miatt fogják minden történelmi személyiségünket elítélni és száműzni a közterekről. Minden kort a maga korának közerkölcse alapján kell vizsgálni. Ne menjünk messzire, száz éve közfelháborodást okozott egy fürdőruhás hölgy, de a mai fiatalok is furcsállják a hetvenes évek filmjeiben látható korlátlan dohányzást (a színészeink szobra is menjen ezért a Dunába?).
Hasonlóképpen egyetértek Paár Ádámmal abban is, hogy az amerikai polgárháború sem képletesen „fekete-fehér” konfliktus volt, ahol az igazak győztek, ez sokkal összetettebb probléma volt, mint ahogy az oroszországi „vörös-fehér” vagy a spanyol polgárháború sem egyszerűsíthető le a jók és gonoszok harcára. Így teljesen igaza van abban is, hogy leszámítva a valóban emberileg is elítélhető tetteket elkövetőket, ezen a konfliktusok lezárása során a „vae victis” elve helyett a legyőzött igazsága is kaphasson helyet (gondoljunk a Don kanyarra). És az elfojtott indulatok, sérelmek nem tűnnek el, legfeljebb hibernálódnak.
Végezetül a történelemben nincsen „ha”, de például éppen Amerika esetében megismerve a prekolumbiánus kor történelmét, ne legyenek illúzióink afelől, hogy mi lett volna akkor, ha „ők jöttek volna ide előbb”.
Sebestény Attila közgondolkodó