Úgy mondják, hogy minden fontos dolog a gyerekkorban dől el. Miért? Micsoda ostobaság ez? A gyerekkor az, amikor az ember még alig tud valamit magáról. Mire emlékszem én a gyerekkoromból? Azt szoktam mondani, hogy mindenre. Mindenre emlékszem, de az is lehet, hogy csak azt hiszem, valójában pedig minden másképpen volt. Szüleim, a lakásunk, az óvoda, nagyszülők, akik folyton puszilgattak, Laci bácsi, aki mindig belecsípett az arcomba, ha hazudsz, akkor puha az orrod, effélék. Gárdos, Szabolics, Vidor. Házbéli fiúk. Iskola. Semmi érdekes.
A kamaszkor, az más. Akkor tényleg úgy tűnik, hogy minden most dől el. Mindent tudtam. Mindent jobban tudtam. Mindent akartam. Nem hallgattam senkire. Nem is akartam másokra hallgatni. Mindent másképp akartam csinálni, mint ők. A felnőttek. Korlátoltak, ostobák és féltékenyek. A rossz szokásaikat eltitkolják. A felnőttek nem hazudnak? Csak jobban titkolják. Nem szerettem a felnőtteket. Nem is szeretnék felnőtt lenni. Gyereket is csak azért akarnak, hogy irányítsák. Okoskodnak. Egyetlen titkuk van, amire féltékenyek. A hálószoba. Álmodoztam a lányokról, de rám se néztek.
Fiatalkor. Már tudtam, hogy kamaszkorban semmi sem dőlt el, és az egész semmire sem volt jó, elvesztegetett évek. Minden vágyakozás a fiatalkorban teljesedik be. Végre voltak lányok a valóságban, nem csak filmekben és magazinokban, nagy regények jöttek, amiket értettem. Már tudtam, hogy addig sok mindent nem tudtam, de már tudtam, hogy mi az a tudás, aminek értelme van. Jobban hazudtam, mint kamaszkoromban. Nem szeretem a kamaszokat, pattanásos, nagyképű társaság, azt hiszik, hogy mindent tudnak, bagóznak és isznak. Nem szerettem, ha a szüleim a gyerekkoromról beszélnek vagy fényképeket mutogatnak. Azt sem szerettem, ha a barátnőim szülei féltik tőlem a lányukat. Ráadásul ők is azt mondogatták, hogy minden a gyerekkorban dől el. Zavarnak a gyerekek, hangosak, rendetlenek, követelőzőek. Soha nem lesz gyerekem. És nem szeretnék megöregedni.
Felnőttkorom. Végre mindent tudok. Tapasztalt vagyok, de a nagy lehetőségek még előttem. Az öregek úgy tesznek, mintha többet tudnának és okosabbak lennének, de én valójában többet tudok. A kor gyermeke vagyok. Autót vezetek, számítógépet használok, tájékozott vagyok. A jövőről beszélek, nem a múltról. Már nem érdekel a fiatalkorom, és nem érdekel, hogy mi dőlt el a gyerekkoromban. Van saját gyerekem, nem hangos, nem rendetlen, nem követelőzik. Mások gyerekei zavarnak. Nem szeretem a fiatalokat, mert azt hiszik, hogy mindent tudnak. Szeretnék megöregedni, mert a másik lehetőség rosszabb.
Öregkor. Már mindent tudok, és azt is tudom, hogy a tudásnak sokszor semmi értelme. A fiatalok nem becsülik a tudásomat, mert minden tudást maguk akarnak megszerezni. Szeretem az öregkort. Most már tudom, hogy sok minden, ami tragédiának látszik, valójában csak komédia. Jókedvűen nézem azt az utat, amit ők is bejárnak majd, látom az örömüket, a kínlódásaikat, a szenvedéseiket, amiket én is átéltem.
Jól mondják: minden a gyerekkorban dől el.
