A világjárvány első hulláma lecsengőben van Magyarországon. Mi eddig aránylag megúsztuk, s ha vannak is kétségeink a hivatalosan közölt adatok iránt, az egyetemek szervezésében végzett reprezentatív szűrés szerint tízezer magyar lakosra három fertőzött jut, s koronavírus betegsége – tünetmentesen vagy tünetekkel – 56 ezer honfitársunknak lehetett. Talán ideje vannak annak, hogy előzetes tanulságokat leszűrjünk.
Annál is inkább, mert Orbán Viktor és kormánya a COVID-19 válság és következményeinek egyedülállóan sikeres kezelését hirdeti, önmagát állítja a járványkezelés hősének pozíciójába. Vajon tényleg a kormány előrelátása és bölcsessége eredményezett enyhe átfertőzöttséget? Hét pontban foglalom össze meglátásaimat.
1. A járvány kezelése Magyarországon túlpolitizálódott, a szakmai racionalitást gyakran felülírták hatalmi szempontok.
A kormány az alapvető jogok széles körének korlátozását lehetővé tevő veszélyhelyzetet eleve indoklás nélkül rendelte el, hiszen azokat az intézkedéseket, amelyeket kimondottan a vírus elleni védekezés érdekében hoztak – a kijárási korlátozásoktól kezdve az üzletek bezárásán át a kötelező maszkviselésig – az egészségügyi törvény alapján is el lehetett volna rendelni. A miniszterelnök vált a védekezés központ figurájává: kórházakat ellenőrzött, védőfelszerelés szállítmányt fogadott, ugyanakkor rossz példát mutatott, mert sokszor jelent meg maszk nélkül, sőt kezet fogott munkatársaival a leginkább kockázatos időszakban.
A védekezés irányítását militarizálták: a kórházakba és a stratégiainak minősített vállaltokhoz katonai parancsnokokat vezényeltek, a sajtó gondosan előválogatott kérdéseire a tisztifőorvos mellett rendőrtisztek válaszoltak. Az operatív törzset a 2013 óta rendőr vezérezredesi rangot viselő belügyminiszter vezette. A járvány tetőfokán az egészségügyért felelős miniszter és államtitkára kerülte a nyilvánosságot.
Korlátozták a helyhatóságok mozgásterét (pl. a gépjármű adóbevételek elvonásával). A főváros ellenzéki vezetését rendszeresen vádolták alkalmatlansággal, felelőtlenséggel, pl. a Pesti úti idősotthonban kirobbant tömeges fertőzések miatt, jóllehet az önkormányzat kérése és törvényi kötelezettsége ellenére sem biztosította az állam a védekezés feltételeit.
2. A kormány a megfelelő járványügyi intézkedéseket meghozta, részben időben (kijárási korlátozás, határzár), részben késlekedve (pl. maszkviselés zárt térben, iskolák bezárása).
Valószínűsíthető, hogy az egészségvédelmi szempontok nem mindig kaptak prioritást a döntések előkészítésében. Hiszen már Orbán márciusi nyilatkozataiban is a katonai, a rendőri védekezés rendre megelőzte az egészségügy említését.
3. A lakosság túlnyomó többsége eddig példamutatóan betartotta az előírásokat, hathatott az államszocialista időkben belénk rögzült közegészségügyi fegyelem.
Az emberek együttműködését általában nem kellett kikényszeríteni, megértették, hogy miért és hogyan változtassanak magatartásukon. Kérdőíves felmérések szerint a kontaktusszám csökkenése drasztikus, időtől és helytől függően 60-90 százalékos volt. Meggyőződésem, hogy a fegyelmezettség, az egészségügyi és szociális dolgozók helytállása és a civil szolidaritás időseket segítő megnyilvánulásai döntően hozzájárultak a kedvező járványadatokhoz. Rossz hír, hogy a lazításokkal egyidejűleg csökkenőben van a lakosság veszélyérzete.
4. A WHO ajánlásaival ellentétben rendkívül keveset teszteltünk, főleg az első időszakban. Még a vélelmezett esetek mindegyikében sem igyekeztek kimutatni a vírust vagy az ellenanyagokat, s az ismert járványgócokban (pl. zárt szociális intézmények) csak a vírus berobbanása után végezték el a szükséges diagnosztikus teszteket. 1 millió lakosra vetítve az osztrák vizsgálati szám 40 százalékát értük el. Ezért a kimutatott fertőzésekhez képest nagy volt a halálozási arány (12-13 százalék). A tesztelés visszaszorítására ésszerű magyarázat nincs, mint ahogyan arra sem, hogy miért utasították még június végén is a kórházvezetőket a lehető legkevesebb koronavírus-, azaz PCR-teszt elvégzésére. Talán így akarják a kedvező járványügyi helyzet látszatát fenntartani, ha ismét gyors terjedésnek indulna vírus?
5. Az egészségügyi kapacitásteremtés feleslegesnek bizonyult, ilyen mértékű és ütemű (4 nap alatt 60 százalék) kórháziágy-felszabadításnak nem volt értelme.
A 36 ezer járványcélra szeparált kórházi ágy 100, de inkább 150 ezer egyidejűleg beteg embert feltételezne. Ennyi a – 61 milliós – Olaszországban sem volt. Brutális túlrendelés történt a lélegeztetőgépek esetében: 16 ezret vásároltak, holott a járvány csúcsán egy időben 82 kellett. Ugyan miért? Feltehetően Orbán és munkatársai megijedtek; tisztában voltak azzal, hogy az egészségügyi rendszer alulfinanszírozott, munkaerő-hiánnyal küzd, így eleve túlbiztosításra törekedtek. Ezekkel a látványos intézkedésekkel arról is el akarták elterelni a figyelmet, hogy szétverték a népegészségügyi intézményrendszert, nincs egészségügyi minisztérium, és az államigazgatásban nem a szakértelem, hanem a kritikátlan lojalitás az alkalmazás feltétele. Ugyanakkor a statáriális húsvéti ágyürítés következtében magatehetetlen, demens betegeket otthoni ápolásba küldtek, aminek hatását – és az elhalasztott beavatkozásokét – csak később lehet mérni.
6. A hivatalos szervek adatszolgáltatása, transzparenciája és kommunikációja botrányos volt.
Az operatív törzs adatai kezdetben területi bontást nem tartalmaztak. Nem mondták meg, melyik nap hány beteg származott kórházból, hány idősotthonból, hány közösségi terjedésből. Gyakorlattá vált, hogy lényegi intézkedéseket, például a kijárási korlátozások részleges enyhítését először a miniszterelnök jelentette be, nagy vonalakban, a Facebookon. Másnap a kancelláriaminiszter bővebben nyilatkozott, ezt helyesbítette a kormány-szóvivő, olykor fordítva. (Például a feloldó szabályok területi hatályát és a rendezvénytilalom értelmezését is pontosítani kellett.) Majd éjszaka megjelent a rendeleteket tartalmazó közlöny, s másnap reggel a propagandarádióban újra a kormányfő beszélt ideológiai szempontokat, Brüsszel és az ellenzék „vírusbarátságát” is beleszőve mondanivalójába. Az egészségügyi szolgáltatásokra vonatkozó rendelkezéseket jogforrásnak nem tekintendő miniszteri körlevelekben adták ki.
7. A járvány gazdasági – társadalmi következményeit alábecsülik.
Miközben mértékadó elemzések legalább 5-7 százalékos GDP csökkenéssel, ugyanekkorra munkanélküliséggel számolnak, a vírushelyzet gazdasági kárainak enyhítésére keveset költöttek, a GDP fél százalékát. Az álláskeresési támogatás feltételeit nem javították, a nyugdíjakat nem növelték, de változatlanul ömlik a közpénz a klientúra vállalkozásaihoz.
A magyar kormányzat tehát jóindulatú megítéléssel is legfeljebb elégségesre vizsgázott. Morálisan pedig elégtelenre. Hiszen hogyan lehet 300 milliárdot elkölteni (részben használhatatlan) lélegeztetőgépekre azzal a jelszóval, hogy az emberi élet nem múlhat anyagiakon, de halogatni az orvosok és szakdolgozók béremelését?
Orbánnak illene szerényebbnek lenni: ilyenkor visszatetsző a nemzetmentő szerepben tetszelegni. Nem tudjuk, mit hoz a jövő. Nem tudjuk, lesz-e és mikor széles körben elérhető védőoltás és hatékony gyógyszer. Nem tudjuk, lesz-e második hullám.
Az epidemiológusok már értik, hogyan lehet megfékezni a COVID-19 járványt: az emberek szokásainak, magatartásának megváltoztatásával, tömeges teszteléssel, a fertőzöttek kapcsolatainak gyors feltárásával és elkülönítésükkel. Tudjuk azt is, hogy a szegények, idősebbek és előzmény betegséggel rendelkező emberek kiszolgáltatottabbak.
Talán ezért is könnyen belátható, hogy nincs többé helye az olyan érvelésnek, hogy az egészségügyre költött közpénzt lyukas zsákba öntik. (Persze hatékonyan kell a pénzt használni.) Nem lehet többé a nemzetállamok kerítése mögül lefitymálni a globális és regionális együttműködés szervezeteit. Szigorúbb és kötelező érvényű nemzetközi járványügyi egyezmények kellenek, és új, erős mandátum a WHO-nak és az Európai Uniónak.
Dr. Kökény Mihály korábbi egészségügyi miniszter
