Felhő úr abban a szerencsében méltóztatott részesülni, hogy alkalma adatott közelebbről megismerni a Rózsák terét, amely – annak dacára, hogy a pesti belvárosban találtatik – excellens hősünk számára eddig terra incognita vala. Vajh, ki tudná azt megmondani, hogy miért? Miért kormányozza léptünket a Jó Isten kegyelme olyan formán, hogy haladni kívánó bal lábunk nem tudja, hogy a következő minutumban vajh' merre felé fogja vinni őt a jobb, és vice versa? Miféle mysticus erők kormányozzák haladási irányunkat ebben a nyomorultul kevésre szabott életünkben, mely a jelenből vissza tekintvén oly gyorsan tűnik tova, mint a virágos réten szárnyaló lepke? Tünemény, mely az őt megragadni óhajtó kéz suhintását kikaczagja és elrepül… Igen, az emberi tudat e kéz, mely a világ dolgait megragadni képtelen, ha csak egy pillanatra is! És életünk bizony azon szépséges kicsiny lepkéhez hasonlít, melyet a távolban magáról megfeledkezetten és látszólag independens boldogan látunk szállani! Oh, élet! Tünemény vagy! De mitől vagy mégis oly édes és oly sok ragyogó, mézes vággyal teli, ha tőlünk magunktól gyakorta oly messze szárnyalsz, mint az a tűnékeny lepkényi szabadság, melyet emberi elme-erő elkapni képtelen…?
Különb-különbféle occultus magyarázatok jutottak Felhő úr eszébe arra nézvést, hogy ő eddig a Rózsák terét, e boldog semmiségben fürdőző, kicsiny urbanus ligetet vajh' miért is kerülé? Attentio! A racionalisatio e helyt argumentumnak el nem fogadtatik. Felhő úr a rationak csak akkor híve, ha a hasáról van szó, egyéb ügyekben az ő elméje metaphysicai síkon szeret bolyongani : és a Rózsák terén ott bolygott! Igen! Oly nyugalom szálla meg lelkét a téren, mintha megérkezett volna valahová, ahová mindig is vágyott, de el nem juthatott.
De mondjuk ki végre a valót! Hiszen nem másra születünk, csak igazat szólani a humanitas javára! Excellens hősünk részeg volt, mint a tök, mert alcoholt fogyasztott, nem keveset, ennek folyományaképpen találta magát a Rózsák terén, ahová az ő nyughatatlan elméjét tartalmazó, szegény fejét a nehézkesen botorkáló lábai hordozák el. S mit láta ott? Csöndet láta ő a metropolis kellős közepén, méghozzá : harsányzöld csöndet. Először azon meglehetősen csodálkozott, hogy a csöndnek színe van, de hamar beletörődött, mert nem volt csúnya árnyalata ez a zöldnek. Harsánynak harsány volt, de belülről harsant, ennek következtében a lecsillapításra lehetőség adatott. A zöld szín elcsendesült hát, s mialatt egy padon Felhő úr elégedetten pihegett, újabb és újabb csöndes színek érkeztek hozzá az égből. Oh, mily szépek valának azok a színes csöndek! Különösen annak a templomnak az árnyékában, mely a Rózsák terét a maga maiestasaban uralja. Oh, mily szép vala akkor az élet! Oly fájón szép, hogy Felhő úrnak a szíve is bele sajgott!
Ki tudja, hogy szegény hősünk arcán miféle riadalom szaladhatott át, merthogy egy ember lépett oda hozzá, s megkérdé tőle, hogy minden rendben van-e. Szemlélődéséből Felhő úr csodálkozva tekintett föl, majd a megfelelő válaszon oly sokáig töprengett, hogy az ismeretlen úr a kérdését megismétlé nagyobb nyomatékkal : minden rendben?
Felhő úr azonban a válaszadásra képtelennek bizonyult, de ennek oka nem az a két liter vörösbor volt, melyet a megelőző három órában torkán jóízűen legurított, hanem az volt az oka, hogy a kérdésre válaszolni a tőle telhető legnagyobb körültekintéssel kívánt. Ha ugyanis jobban belegondolunk, akkor essentialis értelemben a válasz: oh, nem, amice. Semmi sincsen rendben ezen a világon, voltaképpen semmi. Legfőképpen az nincsen rendben, hogy meg kell halni. Ez nagyon nincsen rendben, amice. Est aliquis dolendi decor : hic sapienti servandus est. Ez a legtöbb, amit tehetünk.
Felhő úrnak Senece híres-nevezetes mondása csak dadogó erőfeszítéssel bukott ki a száján, az ismeretlen úr tehát azt is megkérdezé, hogy hívjon-e segítséget, és ezen a kérdésen excellens hősünk derűsen mosolyogni kezdett. Oh, egek! Segítséget halál ellen? Ki az, ki a halál ellen a kesztyűt felveszi? Ki az, kinek ily magicus erő lehet a birtokában Pesten? Egyet mondjon, amice, és bennem auxiliatorra lel!
Az ismeretlen úr legyinte hát és hagyta, hogy Felhő úr ábrándozzon tovább. S milyen jól tevé! A napi életmalomból kiszakadván Felhő úrnak boldog órákat tölteni volt szerencséje a Rózsák terén, hol nyugodalmát a továbbiakban nem zavará meg semmi, sem ember, sem állat, sem kutya, ez utóbbi emberpartnert ugyanis Felhő úr sem az emberek, sem az állatok országában be nem számítja. Kutya pediglen azért nem zavará őt, mert a Rózsák teréről az ebek kitiltattak, úgyhogy Felhő úr boldog ábrándozását egyetlen tényező hátráltatá csak, és ez a tényező : a záróra vala. Ez az egyetlen oka annak, hogy Felhő úr az éjszakát nem méltóztatott a derűs liget azon padján tölteni, ahol megelőzőleg az egész délutánt ülvén átaludta. A Rózsák tere t. i. este 9 órakor kulcsra záratik és a kert rácsos kapuja becsukattatik, ami Felhő úrnak éppen olyan vala akkor : mint a halál.
