Brutális, letaglózó, megrendítő – annak ellenére, hogy az olasz írónő nyolc elbeszélése nem irodalmi megformáltságával vagy jelentésmegsokszorozó erejével hat. Az éppenhogy csak fiktív, kissé sűrített, egyszerű leírásai, a skiccelt szituációi és szereplői (mint valami újnaiv művészet) ennek ellenére (emellett) szívbe-, lélekbemarkolóan maguk alá gyűrik az olvasót. Na, nem éppen erőszakos módon, ahogy azt a nők bántalmazásainak különféle eseteit elmesélő novellákban teszik a férfiak, a teremtés koronái.
Bár közel sem enciklopédikus teljességét nyújtja a kötet a nők ellen elkövetett erőszaktevéseknek, de legyenek azok házastársi bántalmazások, kislányok pedofil elcsábításai, egyéni vagy csoportos megerőszakolások, beteges féltékenységből vagy túltengő agresszió miatti tettlegességek, végződjenek akár halállal is, négy dologban mindenképpen közös nevezőre kerülnek: 1. az áldozatok minden esetben a gyengék, a kiszolgáltatottak, a nők, 2. nemcsak fizikai, de pszichés terror áldozatai is, életre szóló kihatással, 3. a probléma és a felelősség kérdésében mindig az áldozat kerül a bűnbak szerepébe, akár ő, akár az elkövető, akár a környezete, a társadalom megítélése szerint, ha történt is bűneset, ő tehet róla. Végül negyedikként a pszichoszociális-társadalmi, tehát jórészt nyelvi tabuk alig engedik felszínre hozni a megtörténő tragédiát – nehéz meghatározni, megakadályozni, majd elmesélni és jogilag kezelni az erőszaktevéseket. Amik nyilvánvalóan törvényileg ugyan jórészt szankcionáltak, azaz tabusítottak. Úgy az egyén, az áldozat vagy az elkövető, úgy a szűkebb környezete, ismerősei, családtagjai, rokonai, munkatársai, vagy a szélesebb társadalmi közvélemény elhessegeti magától (tabuként kezeli) már a lehetőségét is a kislányok, nők, asszonyok, feleségek, húgok, anyák elleni erőszaktevésnek, miközben azok a valóságban, látható nyomokkal megtörténnek – de tagadásuk, elbagatellizálásuk, jórészt az áldozatok bűnbakként azonosításával („kihívta maga ellen a sorsot a miniszoknyájával”) olyan valóságot igyekszik teremteni, ami minderről nem vesz tudomást.
Ennek a nyelvi-gondolkodási akadálynak a leleplezésében is kiváló Maraini végtelenül egyszerű, a demonstrálásra alkalmazott írásmódja, még ha nemegyszer a konzekvenciák levonását nem is bízza az olvasóra, didaktikusan az elbeszélő vagy egy szereplő szájába adja a pszichologizáló magyarázatlehetőségeket (családi példa, rossz szocializáció, erőszakos apa, figyelmetlen anya, társadalmi nyomás stb.), s némileg erkölcsi példabeszéddé formálja az elbeszélést. Nehéz ezt elkerülni (a kötetzáró, Anna és a Mór című elbeszélésben majdnem sikerül is neki), de még ez sem tudja kioltani a súlyos téma megrázó erejét. Paradox módon valószínűleg mindenféle retorikán áttör, annyira húsbavágó probléma, és ahogy fentebb utaltunk rá, emiatt nehéz mentálisan-nyelvileg megragadni, mert kisiklik a morálisan konstruált világképünk szabta (tabutizált) nyelvi hálóból. Ám attól még nagyon is ott van, jelen van.
Ha csak a könyv aktuális közegbe érkezését tekintjük, a járványveszélyhelyzet idején számos hang figyelmeztetett arra, hogy a családon belüli erőszak különféle formái a bezártság kényszeréből adódóan még inkább eldurvulhatnak, sűrűbbé válhatnak, nincs hova elmenekülni. Kérdéses, hogy a veszélyhelyzet (átmeneti?) megszűnésével, a figyelemfelhívások hangjai továbbra is visszhangoznak-e bárkiben. Vagy épp úgy eltűnnek, mint a járvány elején új világot vizionáló véleményvezéreké, s helyette a „minden kerüljön a megszokott – normális – kerékvágásba” szólamok dominálnak? Az erőszaktevés, a nők, gyerekek bántalmazása minden, csak nem normális. Ahogy az sem, hogy felülemelkedünk rajta. Habár gyakorlat mindkettő. Maraini történetei erre a (macsó) szociokulturális „örökségre” világítanak rá szépelgés nélkül.
(Ford. Lukácsi Margit. Jaffa Kiadó, 2020. 215 o.)
