Ma van a születésnapja a magyar újságírás egyik legkiemelkedőbb alakjának, Bálint Györgynek, akinek fájdalmasan kevés idő szabatott a földi létben: mindössze harminchat év. Az volt a bűne, hogy zsidónak született, és a Horthy Miklós által kormányzott Magyarország ezt a bűnt olyannyira nem tudta megbocsátani neki, hogy a halálba küldte miatta.
Akárcsak azt az ugyancsak fiatalon, 44 évesen meggyilkolt Szerb Antalt, akinek a szapulása – gondolom, a keresztény jóérzés jegyében – bizonyos szélsőjobboldali körökben még ma is aktuális. Hiába is gondolná az ember, hogy egy mártírhalált halt ember emlékezetével mindent azért nem lehet megcsinálni. Mint a héten ifj. Lomnici előadásában láthattuk: mindent meg lehet csinálni, még egy magyar mártírba is bele lehet rúgni, ha az aktuális politikai érdek úgy kívánja.
Furcsa belegondolni, hogy ha szülőhazája nem rontott volna rá, akkor Bálint Györgyöt talán személyesen is ismerhettem volna. 1990-ben lettem újságíró, akkor voltam 18, ő meg akkor lett volna 84. Egy sokat látott, megbölcsült, öreg hírlapíró. Lettek volna hozzá kérdéseim a témaválasztást illetően. Kedves Mester – kérdeztem volna tőle –, mi az, amit a publicista megír, és mi az, amiről hallgat? Azért ez eléggé fontos kérdés. Az elhallgatások történetéből is lehet olyan mesét kerekíteni, mint amit a kimondott szavak képesek megalkotni. Hol vannak a kimondás határai? Mármint nem ebben az eltompult, fasizálódó, ostoba magyar közéletben, hanem például egy Bálint György gondolkodásában.
Megkérdeztem volna tőle azt is, hogy az ő nagy tehetségével vajon hogyan élte meg azt, hogy idővel alig volt hová írnia. A harmincas évek végén sorra szűntek meg azok a lapok, amelyek Bálint Györgynek munkát adtak, de amelyek megmaradtak, azok viszont az ő munkájára nem tartottak igényt. Nem, nem a kézirataival volt gond, hanem a származásával és a nézeteivel. Baloldali nézetei egyszerűen szólva nem egyeztek meg a hataloméval. Bálint György politikailag mást gondolt az emberről, a magyarságról, a társadalomról és a világról, mint Horthy Miklós. Az életével fizetett érte. Lám, milyen egyszerű volt ezt egy mondatban leírni most. S milyen sokan vannak ma Magyarországon, akik Horthy Miklós védelmében most az asztalt csapkodják. Kíváncsi volnék rá, hogy egy Bálint György mit mondott volna azon a napon, amikor Horthy Miklóst e hazában a rendszerváltás után eltemették. Hiszen még éppen megérhette volna – feltéve persze, ha Horthy Miklós országa nem hajszolta volna halálba.
Ha megérhette volna, akkor megkérdeztem volna Bálint Györgytől, hogy egy magyar újságírónak vajon mikor kell abbahagynia. Mikor kell a tollat lecsapni, a papírt széttépni, a gondolatot visszatartani? Abba lehet-e egyáltalán hagyni valamit, ami messze több, mint megélhetés, pénzkereset és karrier? Lehet-e hátat fordítani az olvasónak? Vajon megteheti-e egy írásra született magyar írástudó, hogy a tollat végleg leteszi és elfelejt embert és magyar hazát? Segítsen, Mester!