"A kémek nem úgy dolgoznak, hogy gyanút keltsenek. Épp ellenkezőleg! De pont az bennük a gyanús, hogy nem gyanúsak.” (Virág elvtárs intelme Bacsó Péter A tanú című klasszikusából)
A Magyar Távirati Iroda 1954. novemberében arról tudósított, hogy a Noel Field amerikai állampolgár elleni, amúgy meg nem nevezett vád a felülvizsgálat során „nem nyert igazolást”. Nem volt ritkaság az ilyesmi abban az időben. Sztálin halála után másfél évvel lassan megindult a koholt perek áldozatainak rehabilitálása. Már Nagy Imre volt a miniszterelnök, de még Rákosi a pártvezér. Az addig hírhedt kémfőnökként emlegetett Field, erről újabb MTI-jelentés számolt be decemberben, politikai menedékjogot kért és kapott a Magyar Népköztársaságban. Az egyszerű olvasónak sejtelme sem lehetett a meghökkentő hír hátteréről, arról a bizarr hidegháborús kémtörténetről, amelynek kalandos, tragikus, szürreális részletei csak évtizedekkel később kerültek napvilágra.
A csendes amerikai
Ki volt Noel Field (1904–70), ez a csendes amerikai? Talányos figura. Naiv világjobbító, bátor háborús embermentő, kettős ügynök, elkötelezett kommunista, kirakatperek koholt „mesterkéme”, a sztálini terror áldozata és kényszerű cinkosa, kivételezett pártnyugdíjas a kádári Magyarországon. Mindez két vészterhes évtized leforgása alatt, a múlt század derekán: hűség és árulás, önfeláldozás és őrület, hit és együgyűség drámája.
Londonban született, angol anya és amerikai, kvéker apa gyermekeként. Értelmes, érzékeny, félénk fiú volt, ahogy magát jellemezte: „kissé lányos”. Éltanuló a Harvardon, szenvedélyes pacifista. Huszonévesen már a washingtoni külügyminisztérium leszerelési szakértője. Fényes diplomata-pályafutást jósoltak neki. Így kerülhetett a szovjet hírszerzés célkeresztjébe. A harmincas években, Hitler hatalomra jutása után az NKVD baloldali idealistákat környékezett meg Nyugaton, akik nem fizetségért vagy zsarolásnak engedve működtek együtt, hanem meggyőződésesből. Az alvó ügynök nem kapott operatív feladatot, hanem a karrierjét építette, hogy befolyásos pozícióba jutva titkos ásza legyen Moszkvának.
Fieldet, az antifasiszta szimpatizánst egy „lélekhalász” német-osztrák házaspár, Massingék szervezték be az Egyesült Államokban. Ám a diplomata nem haladt fölfelé a szamárlétrán, hamarosan ott is hagyta a State Departmentet. 1936-tól a Népszövetségnél vállalt állást, Genfben. Felvette a kapcsolatot az ottani szovjet rezidenssel is. A világszervezet megfigyelőnek küldte a spanyol polgárháborúba, ám ő aktívan segítette a menekülő köztársaságiakat. A pireneusi táborok borzalmai radikalizálták a halk szavú, de annál eltökéltebb férfit. Akkor csapódott hozzá és feleségéhez, a gyermektelen házaspárhoz egy német kamasz, Erica Glaser, akiről fogadott lányukként gondoskodtak.
A világháború kitörésekor Field egy unitárius jótékonysági szervezet élén folytatta az embermentést, fáradhatatlanul. Marseille kikötőjében szervezte az üldözöttek evakuálását a megszállt Franciaországból. Amikor muszáj volt, a semleges Svájcba tette át a székhelyét, de a normandiai partraszállás után visszatért. Értesüléseket továbbított a résistance-től az amerikai hírszerzés, az OSS főnökének, Allen Dulles-nek, a majdani jogutód CIA első igazgatójának. Kettős ügynök lett? Ha úgy tetszik, igen. Csakhogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetségesek, a pacifista Field pedig a nácik ellen harcolt. Kényelemhez szokott entellektüel létére vásárra vitte a bőrét, hogy segíthessen azokon, akiknek máskülönben nem segített volna senki.
A felszabadulás után Európában maradt. Oka volt, hogy ne térjen haza. Az érlelődő hidegháború az ő tevékenységét is durván átértelmezte. Washingtonban McCarthy szenátor whisky-gőzös fröcsögésével belehúzott az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság. Többek között meggyanúsították a külügyes Alger Hisst is, a jaltai delegáció tagját, aki Field régi barátja és diplomata kollégája volt. Szovjet ügynökként elítélték és lecsukták. Fieldnek, érintett lévén, nem maradt sok lehetősége. Utólag könnyű kijelenteni, jobban tette volna, ha Svájcot választja. Ám ő a leereszkedő vasfüggöny keleti oldalán próbált szerencsét. Prágába utazott 1949 tavaszán.
Május 11-én két civil ruhás férfi kíséretében távozott szállodai szobájából, minden holmiját hátrahagyva. Eltűnésekor családja attól félt, hogy a CIA fogta el, és a keresésére indult – erről később. Az emberrablás valójában szovjet-magyar-csehszlovák akció volt. A foglyot a teljhatalmú orosz „tanácsadó”, Fjodor Bjelkin altábornagy kísérte Budapestre, együtt a magyar államvédelem második emberével: azzal a Szücs Ernő ezredessel, akit nem sokkal később a saját beosztottai vertek agyon (1950). A Rajk-pert készítették elő, de még nem tudták pontosan, mit várnak tőlük. Amíg a koncepció alakult, tudvalevőleg Rákosi elvtárs „álmatlan éjszakái” során, az ávósok nekiláttak kicsikarni az „amerikai kém” vallomását. Mert amerikai kém, az biztosan kellett.
Verőember elvtársak
Erre a szerepre szánták Fieldet, ha már informátorként hasznavehetetlen volt - talán személyesen Berija Moszkvában. Az a vád, hogy kémhálózatot épített a Szovjetunió ellen, persze abszurd. De nem abszurdabb, mint a kor más ügyei, mondjuk a Faludy Györgytől ismert eset, amikor valakit a saját fürdőkádjában tartóztattak le tiltott határátlépési kísérlet címén. Ellenséges békaemberek, ürgebőrbe varrt üzenet: Bacsó Péter film-klasszikusa humorban oldja a paranoiás kor tragikumát. Field, „a tanú” helyzete kicsit se volt vicces. Valóban dolgozott az amerikai titkosszolgálatnak, ráadásul sok nyugati emigráns kommunistát ismert, akit a moszkoviták „kitisztogathattak”. Egy olyan perben, amely az első szótól az utolsóig hazugság, tökéletesen alkalmasnak ígérkezett.
Többször félholtra verték az Andrássy út 60-ban. A szerencsétlen férfi kétségbeesetten bizonygatta kihallgatóinak ártatlanságát és párthűségét, mindhiába. Ugyanakkor, feljegyzéseiből kiderül, együttérzett a pribékekkel. Indokoltnak tartotta, hogy gyanakszanak egy polgári származású amerikaira, aki ismeri a CIA-főnök Dullest, így a vele szemben alkalmazott terror „jogos”, írta. Elvtársnak tekintette kínzóit. „Vádlóim alapvetően ugyanazt a meggyőződést vallják, mint én. Ugyanazokat a dolgokat, ugyanazokat az embereket gyűlölik, mint én: a szocializmus tudatos ellenségeit, a fasisztákat, a renegátokat, az árulókat. Hisznek a bűnösségemben, nem hibáztathatom őket. Nem tehetek mást, csak helyeselhetem a megvetésüket. Ez a legborzalmasabb az egészben.”
A megtört Field hosszú listákat diktált ismerőseiről, márpedig sokakat ismert. 562 nevet mondott, köztük sok olyan emberét, akiket rövidesen maga alá temetett az ötvenes évek tébolyult megfélemlítő gépezete. A produktív „koronatanú” ellen nem emeltek vádat. Fel sem léptették a Rajk-perben, alighanem kiszámíthatatlannak tartották a nyilvános tárgyaláshoz. Inkább kikölcsönözték baráti országoknak, ahol szintén ellenséges ügynököket hajszoltak: Lengyelországban, az NDK-ban, Csehszlovákiában is írattak vele névsort a kapcsolatairól. A csatlós államok legnagyobb kirakatperében, az antiszemita élű prágai Slánský-perben (1952) már állandó titulus tapadt nevéhez: Field, „a jól ismert amerikai mesterkém”. Ítélet nélkül raboskodott öt és fél évig.
Balsorsában osztozott három legközelebbi rokona. Felesége, Hertha, utánament megkeresni a cseh fővárosba, őt is őrizetbe vették. Öt évig nem hallottak egymásról, azt sem tudták, él-e a másik. Noel öccse, Hermann, aki a müncheni döntés után cseh és szlovák menekülteket segített Krakkóban, lengyel kapcsolatait próbálta mozgósítani; őt a varsói reptéren tartóztatták le. A házaspár nevelt lányát, Ericát Kelet-Berlinbe csalták, ahol egy szovjet hadbíróság kémkedésért halálra ítélte. A fiatal nő a felszabadulás után lelkes kommunista volt a megszállási zónákra osztott Németországban, de beleszeretett egy amerikai katonába, és feleségül ment hozzá. Hűtlenségéért végül nem végezték ki, „kegyelemből” kényszermunkára küldték a vorkutai vasútépítésre.
A Sztálin halálát követő olvadással Noel, Hertha és Hermann Field egyszerre szabadult 1954-ben; különös módon ugyanakkor, amikor a tengerentúl Alger Hiss kilépett a lewisburgi szövetségi fegyház kapuján. Hruscsov malmai lassan őröltek, Erica Wallach (ez az asszonyneve) csak valamivel később kapott amnesztiát. Kálváriája nem ért véget: a szovjet kémek után szimatoló amerikai hatóságok gyanakodtak rá kommunista múltja miatt, ezért csak nagy sokára engedték be az Egyesült Államokba férjéhez és a rabsága alatt felcseperedett gyermekéhez. Végül egy virginiai kisvárosban telepedett le családjával, emlékiratokat írt, a helyi gimnáziumban tanított latint és franciát. Politikával soha többé nem foglalkozott haláláig (1994).
Elpusztíthatatlan együgyűség
Noel Field örült, hogy él, és újra együtt van imádott feleségével. Budapesten a menedékjog mellé nagy összegű kártérítést kapott, plusz havi tízezer forintos nyugdíjat, a miniszteri fizetés többszörösét. Felvételét kérte a magyar pártba, 1957-ben be is léphetett. Csak az bántotta, hogy a börtönéveit visszamenőleg nem ismerték el tagviszonynak, pedig az ÁVH markában is hű kommunistának vallotta magát. Az öregedő házaspár egy államosított Bauhaus villában élt, a Sas-hegyi természetvédelmi terület határán, pazar panorámával. Az árgus szemmel figyelő személyzet sok izgalmasat nem jelenthettek róluk: visszahúzódó, polgári életet éltek.
Hangversenyre jártak a Zeneakadémiára, telente síelni a Tátrába, de Nyugatra nem merészkedtek. A vasfüggöny végleg elszakította őket nevelt lányuktól, aki érthetően nem kockáztatott újabb kirándulást a béketáborba. Erica Wallach csak élete vége felé olvashatta nevelőapja hagyatékát, amikor a szocialista rendszerek bukásával a levelek és feljegyzések előkerültek az archívumokból. Elmondása szerint sokkoló élmény volt. Mintha nem az az ember írta volna, akit ismert, vagyis akiről azt hitte, hogy ismeri. Megdöbbentette, Noel Field büszkélkedik párthűségével, viszont egy szóval sem fájlalja, hogy ártatlan emberek meghurcolásában vált bűnrészessé.
Naiv idealizmusából azért élete alkonyán is őrzött valamit az amerikai. Amikor lektori munkát vállalt, kérte, hogy könyvkiadói honoráriumát vonják le a nyugdíjából. Elvből egy fillérrel sem vett ki többet a közösből. Arthur Schlesinger amerikai történész szerint „Field együgyűsége elpusztíthatatlan volt”. Vakhitét végül mégis eltaposták a Prágába begördülő testvéri lánctalpak. Legalábbis erre utal, hogy 1968 őszétől nem fizette többé a tagdíjat az MSZMP-nek, vörös pártkönyvecskéjében üresen maradt a bélyegek helye. Két esztendőre rá halt meg, hatvanhat évesen.
Feleségével közös, szerény urnasírja a Farkasréten található. A híres halottak sírhelyét jelölő temetői adattár szerint „publicista, diplomata, az Unitarian Service Committee igazgatója, a Magyar Szemle felelős szerkesztője, kiadói szerkesztő” volt. Monográfusa, Kati Marton jegyzi meg a páratlan életút kapcsán: „Az olyan eszmei áramlatok – mint például a keresztesek szent háborúi, a fasizmus, a kommunizmus vagy az iszlám radikalizmus –, melyek azt ígérik, hogy végleg eltörölnek minden emberi, társadalmi és politikai igazságtalanságot, sokszor ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak az emberekre.” Mi ne fürkésszük tovább, Mikszáth szavával, lelkének rugóit. Noel Field sorsa mindenekelőtt a korról vall, amelyben élnie adatott.
