Ha pedofil vagy, gyere Magyarországra, állj be a Fidesz mögé, és a hajad szála sem fog görbülni – ezt üzeni országnak-világnak a szerdai, felmentéssel felérő Kaleta-ítélet. A tudósításokból egy olyan verdikt rajzolódik ki, amely szerint a volt nagykövet úgymond illetlen képeket nézegetett, de ezt a botlást nagyon megbánta, amúgy pedig jó szolgája az egyháznak (melyiknek?), meg a hazának.
Csakhogy a valóság más. Az exdiplomata egy nemzetközi pedofilhálózat egyik láncszemeként bukott le, úgy kellett titokban hazalopni, mert bárhol máshol nagyságrendekkel súlyosabb büntetés várt volna rá. Ami pedig az „illetlen képeket” illeti, ott sem azt történt, hogy valaki befényképezett egy gyerekszoknya alá (bár a normális világban az sem a bocsánatos kategória). A tárgyaláson konkrétan az hangzott el, hogy (nagyon) kiskorúak megerőszakolását ábrázolták a felvételek. Itt a „nézegetés” nem ártatlan cselekmény, hanem így vagy úgy, de az erőszak része: nagyon gyakran azért történik meg az abúzus, hogy romlott vágyakat kielégítő felvétel készülhessen róla.
Az állam egész hozzáállását – az ügyészi engedékenységtől az irreleváns és hazug védőbeszéd szó nélkül hagyásán át a vádirat érdemi részének titokban tartásáig és az ügy lényegének feltárására irányuló bírói kérdések elmaradásáig – a bűn és bűnhődés helyett a félrenézés és a kimosdatás logikája vezérelte. És sajnos nem csak Kaleta Gábor esetében.
Az utolsó bástyák, Lengyelország és Írország ledőlése után immár Magyarország az egyetlen hely az EU-ban, ahol a kormány védőernyőt borít az egyházi pedofília fölé, azaz elnézi a skandalumok házon belüli, az igazságszolgáltatást kikerülő elkenését. Sőt papok, lelkészek esetében még annak a saját ígéretének sem hajlandó eleget tenni, amely szerint garantálni fogja, hogy „nem kerülhet gyermek felügyeletével kapcsolatos munkakörbe az, aki korábban gyermek sérelmére követett el bűncselekményt”. Mondjuk ők is mélyen vallásosak és jó hazafiak – pontosan úgy és annyira, mint a lélekgyilkos Kaleta.