Arimateai János és Nikodémus széles létrán állva, óvatos mozdulatokkal veszik le az óriási, csontsovány, sápadt testet a keresztről. Szájuk, szemük nagyra tárva. Az ég fekete a Koponyák hegye mögött. A három alak meglepően kevésnek hat ahhoz a tömeghez képest, amely a „keresztről levételt” ábrázoló híres festményeken össze szokott gyűlni.
A vádcímtáblára vésett rövidítés rendesen kiírva, teljes szélességében elfoglalja a keresztfát: Jézus, a zsidók királya. Lecsupaszított ábrázolása az emberiség legnagyobb csodájának: nincsen mítosz, sem megváltás.
Ám az expresszionista Max Beckmann „Descent from the Cross” képét újragondoló festményhez egy másik létra is oda van támasztva: rajta egy fekete baseballsapkás fiú áll. Árnyéka hosszúra nyúlik. Mintha csak mellesleg: varjat fest a kereszt mellé a fekete háttérre.
Amint az ember szeme hozzászokott Milorad Krstić alakjaihoz és formavilágához, a Collegium Hungaricum Berlin (CHB) RUBENSremBRANDT-kiállításának képeit nézve álmot lát: réteges utalásrendszereket, melyeknek egy-egy eleme ismerősnek tűnik, mégsem biztos benne, hogy látta-e már valahol (arra viszont mérget vehet, hogy ha igen, akkor sem így). S mint az éjjeli műszakban dolgozó agy teremtményei, a képek zavarosnak tűnő motívumai is teljességgel magától értetődőnek tűnnek a maguk környezetében: Hiszen miért ne függhetne a falon Otto Dix kényelmesen cigarettázó Sylvia von Hardenje mögött René Magritte kétes pipájának képe? És miért gondolná bárki, hogy csak Dylan Thomasnak volt kölyökkutya kora?
– A festő, amikor alkot, nem kérdezi sem a tanácsát, sem a véleményét senkinek– szögezte le Milorad Krstić a berlini kiállításának megnyitóján vetített videó-üzenetében június 19-én. Nem úgy, mint amikor a művész animációs filmet csinál, mondta, mert ott – mint egy óceánjáró hajó legénységében – az összes munkatársának fontos szerepe van. A CHB tárlatának megszervezése szintén csapatjáték volt, emelte ki, remélve, hogy minél többen el tudnak menni élőben is megnézni a képeit, melyek augusztus 19-éig láthatók a kultúrház első emeleti kiállítótermének fehér falain.
Hogy a RUBENSremBRANDT-tárlat megnyitó beszédeit online is közvetítették, március közepe óta nem számít sem különlegességnek, sem szentségtörésnek. Ám a CHB figyelemreméltóan tettre készen ébred a korona-álomból: a június közepi maszkos nyitórendezvény után Krstić Ezüst Medve-nyertes My Baby Left Me-rövidfilmje várta a ház homlokzatára vetítve az óvatos duhajokat, akik még nem merészkedtek be az épületbe; július 2-án – aznap, amikor a berlini mozik is nyitnak – pedig bent, a ház termeiben, a Ruben Brandt, a gyűjtőt mutatták be.
Nem baj, hogy a kiállításhoz kapcsolódó animációs film levetítése csak kiegészítő program volt: a RUBENSremBRANDT képei tökéletesen megvannak eredettörténet nélkül is; a 2018-as alkotás nem értelmezi, hanem kontextusba helyezi a festményeket.
És amint az ember hiúsága hozzászokott, hogy nem fogja egy-két szemlélődő látogatás alatt kibogozni Krstić festményeinek jelképrendszereit (akkor sem, ha szinte végig kíséri az a roppant bosszantó „ott van a nyelvén, csak nem jut eszébe”-érzés), az a kényelmetlen gondolata támadhat, hogy gúnyt űznek belőle. Nem rosszból, nem támadóan. Egyszerű, szerethető formákba öntött joviális mosollyal.
Éreztetve, hogy nem kell mindent túl komolyan venni. Ahogyan a kígyót legyőző, „ügyes” Mihály arkangyalt sem. És azt a cirkuszt sem, mely Lajka, a jó, magányos kutya körül volt. Chagallt, De Chiricót, da Vincit sem. És a zsidók királyát is csak akkor, ha a fekete baseballsapkás fiú is úgy gondolja.
