Péntek reggel az index.hu pillanatnyi állapotot mutató iránytűje még mindig a veszélyzónában tartózkodott. Ami azt jelzi, hogy a szerkesztőség munkatársai nem nyugodtak meg, hiába is nyugtatgatták őket.
Szívesen írnám: a magyar médiaipar egyként zúdult fel, de tudom, hogy a kormánypárti sajtó alkalmazottai csak parancsra cselekednek; vagy hallgatnak, vagy örülnek, ha baj ér egy a túloldalra sorolt orgánumot. Annál is inkább, mivel évek óta nyílt titok, hogy a hatalom már régen szemet vetett a legnagyobb internetes portálra, épp úgy, mint korábban az Origóra, vagy a tévés világból a TV2-re, a nyomtatott sajtóban a Magyar Nemzetre, a vidéki lapokra, miközben eltakarította az útból a Népszabadságot.
Szóval az előképek alapján nagyon is indokolt volt a riadalom, az iránytű alatti bátor szöveg, miszerint „olyan befolyás ért minket, amelynek vége a szerkesztőség megszűnése. Aggódunk, hogy egy csapásra, egy szervezeti váltással elvesznek azok az értékek is, amelyek miatt ma az Index az ország legnagyobb és legolvasottabb lapja lett.”
Pár nap telt el a hír felröppenése óta. Először az index vezetői (nem a szerkesztőségé) az ügyet kirobbantó 24.hu ellenséges támadásaként interpretálták az igazgatósági ülés kiszivárgott, esetleg kiszivárogtatott híreit, majd igyekeztek megnyugtatni a nyilvánosságot és az újságírókat, hogy egyszerű átszervezésről lett volna szó, amely terv azóta el is bukott. És megszólalt az elvetélt ötlet gazdája, az egykori Index-alapító Gerényi Gábor is, a Facebookra és a Google-ra, illetve a modernitás követelményeire hivatkozva. Mondván: a rovatok idegen cégekbe történő kiszervezése nem érintette volna az érzékeny bel- és külpolitikai területet, viszont függetleníteni igyekezett volna a piacképesebb és önállóbb rovatokat az Index körüli nonstop politikai kavarástól.
Csak hát - anélkül, hogy Gerényi szándékait feltétlenül meg akarnánk kérdőjelezni - az ilyen akciók, tíz éves Fidesz gyakorlattal a háttérben, aligha lehetnek megnyugtatóak. Az átszervezést eleve politikai gyanú lengi körül, ha abból kihagyják a szerkesztőséget. Az utólagos magyarázat, hogy „ebben a rendszerben a függetlenség nem csökkent, hanem nőtt volna, mivel a tartalomkészítés felelőssége és ellenőrzése teljes egészében kikerült volna a politikailag kitett központi cégből, és dolgozói vezetés alá került volna formailag és jogilag is”, az előbb említett tapasztalatok alapján aligha állja meg a helyét. Már csak azért sem, mert bár lehetséges, hogy a világcégek, a Facebook és a Google így működnek, de ezeknek nem lóg a fejük felett egy minden „idegen” hangot legyilkolni akaró kormányzat, mely kisgömböcként viselkedő hatalom felett nincs semmilyen intézményi és társadalmi kontroll.
Ez a kabinet zavartalanul pusztít, és teszi rá a kezét arra, amit kiszemel magának. Ezt a kabinetet nem a más vélemény, hanem a más vélemény nyilvánossága zavarja. Ilyen szempontból tehát nem az 50-es években járunk. De nem is a XXI. században. Vagy nagyon is abban? Globálisan is indokolt az a veszélyt jelző iránytű…