Kórház. Hiszen ott végzi mindenki. Vagy a legtöbb – volt – ember. Én is majd egyszer – gondolta a fiatal újságírónő, és megborzongott. Bár hűvös volt itt az éterszagú folyosón, egyszerre verejtékezni kezdett. Gusztusos piros kabátját levette, és a hóna alá csapta, de olyan ügyetlenül, hogy az lepottyant a csempe nagy kockáira. Hárman ültek a folyosón, az ablak alatti székeken, s a felhők között átderengő gyér napsütésre fordították arcukat. Két szemüveges férfi meg egy kopasz. Mindhárman pizsamában.
A nő tétován megállt, visszafordult, majd újra az előző irányt választotta.
A szemüvegtelen kopasz ránézett:
- Nem tudok segíteni?
- De…, talán… Keresek valakit, hátha ismerik. Zelk… Zelk Zoltán.
Azok hárman egymásra néztek. Nem mondott semmit nekik ez a név.
- Olyan, olyan… - Nem tudta elmondani, hogy néz ki. Végül azt mondta, amit régebben gondolt róla, amikor a költő még ép volt.
- Mint egy cigányprímás… Olyasmi. De nem az.
- Itt nincs semmilyen muzsikus – rázta a fejét az egyik szemüveges. Nyilván a legostobább.
A nő legyintett, indult volna tovább, de a kopasz megállította.
- Nem az a költőféle?
- De igen – bólintott lelkesen a csinos kis újságírónő. – Őt keresem. – És magyarázkodva hozzátette. – Interjút szeretnék vele…
- Na hiszen! – vinnyogott a magasabb szemüveges. – Itt a kórházi ágyon? - Nem lehetett pontosan tudni, mire gondolt, de hogy az interjú szót sose hallotta, az biztos volt.
A kopasz a jobb kezének mutatóujját rendeltetésszerűen használta:
- Ott, jobbra. A kétágyasban.
- Köszönöm!
Az, hogy csak kétágyasban fekszik a költő, kissé megnyugtatta. Akkor legalább nem figyelhetik olyan sokan, kevésbé jöhet zavarba. De így is eléggé zavarban volt, hiszen rajongója volt Zelk verseinek. Még iskolás korában megfogta a kötelező gyerekvers. A fazék víznótát fütyül. Ez már akkor is tetszett neki. És az is, hogy "Meg is hal egy kis bogár, mégse szomorú". Emlékezett, ettől ő lett annyira szomorú, hogy amikor az osztályban el kellett szavalnia a megtanult verset, mindig elsírta magát.
Az ajtó egy picit nyitva volt, nyilván, hogy kapjon egy kis levegőt a szellőzetlen betegszoba.
Aztán belépett.
Az ajtó takarásában háttal hevert valaki, a fal felé fordulva. A költő az ablak előtti ágyon feküdt. Mellette infúziós állvány, a folyadék a bal karjába csöpögött.
- Jó napot – krákogott a lány, és tétovázott, hogyan szólítsa meg a költőt. – Jó napot, Mester.
Zelk arra fordította a fejét.
- Mester? Ugyan már! Maga az az újságíró, akit jeleztek nekem?
- Igen… én vagyok. Blanka. – A teljes nevét mondta, de a családnevét úgy elmotyogta, hogy talán még maga se ismerte föl.
- Akkor jöjjön, üljön le ide – mutatott a kerek hokedlire Zelk. – Mindjárt lefolyik ez a szar…
Szar? Így beszél egy poéta? Blanka kicsit elpirult.
Levett kabátját a mosdócsap melletti fogasra akasztotta. Aztán engedelmesen leült, ahogy a költő parancsolta, és elővette noteszét, tollát.
- Hogy van?
Zelk mintha elmosolyodott volna. Most látszott, mennyire más, mint fényképeken, filmen. Összezsugorodott?
- Már csak az tart életben, az a vers, mit holnap kell megírnom, talán olyan lesz mint az első, ami kallódó cuccaimmal örökre elveszett.
De szép! – gondolta a lány. Csak nem vers ez is?
A költő kitalálta a gondolatait.
- Ezt nemrég írtam. Fejben. Az én versem mindig fejben születik. Csak akkor írom le, ha kész. Folytassam?
- Igen – lelkesedett föl Blanka. – Leírom.
- Jó… Lement az infúzió… Nővér! Piroska!
Az újságírólánynak helyet kellett adnia, hogy a gömbölyded kis nővérke kiszedje a tűt a költő karjából. Aztán visszaült, figyelt.
- Formás segge van ennek a Piroskának – mondta Zelk, ettől a lány megint zavarba jött. Neki a költő éteri lény volt, nem is értette ezt a köznapi beszédet.
- Nem emlékszem egyetlen szavára sem, csak arra, hogy fehér volt, fehér volt, mint a januári szél. Ide most tegyen gondolatjelet, és akkor új strófa, na, szakasz… szóval sorköz. – A lány most vette észre, hogy ez a vers folytatása, hát gyorsan leírta, és várta a többit. Jött is.
- S arra, hogy szomorú volt, szomorú mint a hajnal, mikor munkára költi a szegényeket…
- Jaj, ez nagyon szép - suttogta Blanka.
- Ugye? Töltene nekem egy kis vizet?
- Persze.
Az éjjeliszekrényen kis kancsóban citromos víz volt.
A költő felült, mohón itta.
- Mindig kiszárad a szám az infúziótól. Meg egyébként is. Levegőtlen itt az egész.
- Ugye, maga fiatalon nagyon szegény volt, Mester?
- Hagyja már ezt a mesterezést, nagyon utálom. Igen, szegény voltam. És zsidó. Egy szegény kis zsidó. A Zelkovits gyerek Érmihályfalváról... Aztán megint szegény lettem.
- Hogyhogy?
- A börtön után. Irén meghalt, el se temethettem. A lakást pedig elvették.
- Ó, a Balázs utcában az a kis lakás…
- Szépséged ismeri a versemet?
- Majdnem kívülről tudom. nagyon-nagyon szeretem, Mes…
A költő megakasztotta:
- Szólítson inkább Zoltánnak.
- Köszönöm, Zoltán. Akkor a Sirályról. Hogy keletkezett?
- Igazán érdekli? Elmondtam egy párszor, de igazán senki nem hitte. Mentem az utcán. Ahogy írtam is, sehova. Mert nem volt hova mennem. Mondom, a börtön után… És elhatároztam, hogy írok egy szürrealista verset. Csak úgy… A kezdő sorom, illetve a kezdő szakasz már megvolt. Ahhoz akartam írni.
- Vak szemgödör. Halott sirály. Kiholt a tenger: medre már vak szemgödör. Halott sirály lelke vijjogva visszaszáll.
- Köszönöm – és a költő szemében könny csillogott. – Igen, ennyi volt, és ebből már ösztönösen jött a többi. Csak le kellett írni.
- Csak – nézte az idős beteget az újságírólány.
- Kérdez még, szépségem?
- Persze – kapott észbe a vendége, és megbillentette a golyóstollát.
- Amikor ment az utcán se ide-se oda, hol lakott?
- Nagy nehezen hozzájutottam egy kis lakáshoz Budán, a Batthyány tér közelében. Na, az érdekes dolog volt. A Cini, a Karinthy Cini. Szeretem, pedig nagyon gonosz tud lenni, ha viccről van szó. Képzelje, föladott egy apróhirdetést az én nehezen kikuncsorgott telefonom számával, hogy szoba nőnek kiadó. És jöttek a hívások. Szerencsétlenek, magányosak. Olyan is, aki albérleti szobáért magát is felkínálta volna. Illetve kínálta is. De megbosszultam ám! Én is föladtam egy aprót… Kutyát veszek… Ciniék címével. Ménesi út. A következő héten Cininek több tucatnyian telefonáltak, hogy megmutatnák az eladó kutyájukat. Meg vitték is… Napokig rengeteg kutya ugatott a Ciniék ablaka alatt.
Zelk kicsit fölnevetett, alig hallhatóan, de elfáradt. Becsukta a szemét.
- Bocsásson meg, kislány. Csak egy kicsit pihenek. Maradjon itt!
A lány, egy hetilap pályakezdő munkatársa, megilletődötten ült a kis székféleségen, és kinézett az utcára. A kopár fákon varjak pihegtek, de felhangzott egy cinke gyöngéd füttye is, aztán elnyomta a távolabbi villamos zöreje. Blanka, aki inkább Biankaként jegyezte írásait, mert úgy előkelőbbnek érezte, most elfordult az ajtó mellett fekvő beteg felé. Riadtan látta, amint az kitakarózott, hogy bilincs köti össze a két kezét. Most értette meg, hogy miért ült kint a folyosón egy smasszerruhás pasas.
- Na, mi van? – fordította oda a fejét a beteg. – Nem látott még elítéltet? Szerintem ugyan rab vagyok, de a költő haverom – a másik ágy felé bökött az állával – ilyen finoman mondja. Hogy elítélt.
- Haverja?
- Ja, hát összehaverkodtunk. Ő is sittes. Higgye meg, kishölgy vagy asszony, mindenkinek megvan ott a téglája. Mindegy, hogy úriember vagy utcai vagány, mindenki lehet börtöntöltelék. Bűnöző! Ugye, Zoli bácsi?
Zelk felriadt.
- Igen – nézett a másikra, majd csodálkozva a lányra. De úgy, mintha még nem látta volna és nem értené, hogy is kerül ide.
- Hugyoznom kell – mondta az elítélt, és kikiabált: - Altábornagy úr, hugyoznom kell… Jöjjön már, mert bepisálok…
Az őrködő tizedes megjelent az ajtóban.
- Jól van, hallgasson már el!
Amikor kettesben maradtak, a költő bocsánatkérően mondta:
- Rendes fiú ez… Jól megvagyunk. Kár, hogy holnap már visszaviszik… Aztán váratlanul témát váltott. – A Sirály… Képzelje, volt két sor, amit nem engedtek megjelenni. Nem láthattam holt arcodat, kifosztották a gyászomat. Mert kifosztották. Nem lehettem ott a feleségem temetésén. Csak így jelenhetett meg először: nem láthattam holt arcodat, nem láthattam holt arcodat. Ugye, érzi a különbséget?
- Érzem – bólintott a lány, és picit elfordult, ne lássa a beteg költő, hogy könnyezik. De összeszedte magát. – Maga is úgy érzi, hogy költőnek született?
- Dehogyis… Gyereknek születtem.
- Jó… Hogy lett költő?
- Ez buta kérdés, szépségem… Mondjam azt, hogy egyszerűen jött?
- Mondja – sóhajtott Blanka-Bianca.
- De elmesélem, ha maga elmondja, hogy lett ilyen szép!
- Mondjam, hogy egyszerűen jött? – mosolyodott el a lány.
A beteg költő sápadt arcára kis pír költözött. Mintha jobban lenne, konstatálta. Egy szép hölgy jelenléte többet ér húsz infúziónál. Kicsit fölemelkedett.
- Megigazítaná a párnám?
A lány készségesen segített, bár ügyetlennek érezte magát. A költő fölé hajolt, aki feltűnő szenvedélyességgel itta be a finom parfüm illatát. A női illatot.
- Ha most egészséges lennék, magamra húznám. – És megcsillant fáradt szeme, mikor látta, hogy a lány elpirul. – Bianka, ugye? Volt egy ilyen nevű ló a galoppon. Sok pénzt tettem rá. Ő meg tett rám.
Bianka nem sértődött meg, amiért egy lóhoz hasonlították, sőt…
- Sok pénzt vesztett a lovin? Tudom, hogy szenvedélyes lóversenyes.
- Vesztettem. De többet nyertem… Kaptam állandó belépőt a Lóverseny Vállalattól. Eladtam, visszamentem hozzájuk, azt mondtam, elvesztettem a bérletet. Kaptam másikat. Persze eladtam megint. – A költő úgy nevetett a csínyjén, mintha egészséges lenne.
- Egyszer majd én is kimegyek a lóversenypályára. Fülembe súgja Krúdy úr: Az ötös lovat játssza. Na, ebben a versemben megírtam a szerencsémet. A szép álmot. Ha nyertem néha, nem volt jó. A vesztés után, üres zsebbel mindig vers született. Mert nemcsak a rím szülte a verset, hanem a pech is. Érti ezt?
- Azt hiszem.
- Szóval megkaptam az élettől minden jót. Szükséglakást, börtönt és másfél Kossuth-díjat.
- Másfelet?
- Igen – kuncogott Zelk. – Mert az egyiket megosztva kaptam Kuczka Péterrel. Vagy Kónyával? Most hirtelen… Lehunyta a szemét. – Elfárasztott, Bianka.
- Jöjjek máskor? Holnap?
- Jó, nem bánom.
- Mond még nekem azért egy verset?
- Egy kétsorost, rendben? Seggem alatt ágytál, faszomban katéter, Csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel? Maga szerint ez vers?
- Szerintem igen – vont vállat Blanka, és megsimogatta a költő hideg arcát. – Akkor még visszajövök. Még nem fejeztük be.
- Magáról fogok álmodni – felelte Zelk, és fektében kezet csókolt a lánynak. – Remélem, valami kéjeset, hogy vers legyen belőle.
