1000. lakó
A visszatérésed
előtti utolsó pillanatban,
otthonosan egy radiátorral,
és egy üveg borral,
néhány gyertya világít.
Megrekedt hangok bizonygatják jöttödet
valahol, de az is lehet, hogy csak a régi csövek
hangja ez, meg a házban felhalmozott emlékeké,
pont te vagy az 1000. lakója.
Nem mintha számítana neked ez a szám,
villany marja szemedet,
ahogy néha villan egyet fölötted a körte.
Be lehet itt rendezkedni egy életre,
vagy folyton csak várjalak, amíg megbuggyan a bor,
és a radiátor már nem ad meleget?
Elhiggyek bármit is, amit eddig meséltek rólad,
vagy eltávolodva tőled, vessem bele magam a munkába,
aminek őrjítő bizonyítékai – az üres monitor fagyott fénye –
már így is elég nehézséget nyújtanak?
Jól tudod, ezek csak költői kérdések,
hogy elüssem valamivel az időt,
és végre szembenézzek veled,
aki az 1000. lakó kitüntetettségével ruháztál fel,
hogy majd kinevess, ha látod,
hogy ez nekem jelent is valamit,
félnótások között, akik egy kerek szám miatt
próbálják bizonyítani,
hogy van valami értelme az életüknek.
Valaki kihúzza a villanyt,
és a vaksötétben, egyedül,
megint kopognak az ajtón.
Saját csillagod
I.
Áldozatokat hoz értem a csillag,
amikor kibújik önmaga közepéből,
hogy rám borítsa a jéghideg kabátot.
Fuldoklók a medencében,
íme, most meztelen lábbal
kiléphettek a csillagok közé,
akiknek szorítása mögött
most hasad meg a hajnal.
Úgy vigyáznak ránk,
hogy a távolság, ami
kifeszítve egymás középpontjaitól
maga a horizont,
neked sohasem,
nekik viszont bármikor bejárható.
Mégis ösztönöznek a mozgásra,
hogy amikor lefordul melléd némi
törmelék az égből,
megtapasztalhasd határaidat.
Megfordítva azt, amit nézel,
egyre tágulsz,
itt-ott halott kristályok
világítanak be tökéletes némaságban.
A származásom
napok csúcsos sugaraiból
kiragadott fény,
amiről az elme mit sem tud,
magába reteszelve néhány
kilométert fed le, foszforeszkáló
jajkiáltásai kiszínezik a feketeséget.
És akkor, a kigyúló és megfestett
világűr magába roskad, és
nehéz feketeséggel borogatja
a saját homlokát.
II.
Esik a hó.
Nehéz, mély lépeseidről
állandóan jelt ad a ropogás,
ami keresztülhatolva a csenden
óriási kiáltássá merevül és a távolban
madarak repülnek fel jöttére,
hogy hírt vigyenek terjedő határaidról.
Egyre kevesebbszer hallasz magadról,
kihúzott gerincoszlopod most már
másnak a váza,
fiatal bolygók keringenek körülötte,
új erőre kapó értelem tagadja meg magát érted,
meggyalázza a rendet, a szívtelen fogadtatást
meleg öleléssel viszonozza.
Tovább gyalogolva
húros planéták gyűrűit
merevíti az idő,
hogy felkészítse az ütközésre,
a széthullásra,
hogy aztán megbarátkozva új alakjával
meséljen fiatalabb barátainak rólad,
aki folyton keresed saját csillagod.
