memoár;Donald Trump;

- Közutálat

Mindenki szeretné, ha szeretnék. Nyilván John Bolton is, mégis, egész életében azon dolgozott, hogy minél többen utálják. Mostanra kész a mestermű, hősünk ott áll a kör közepén, és akármerre fordul, mindenhonnan megvetéssel néznek rá vissza. Lehet, hogy vannak még titkos barátai, de szövetségesei már régóta nincsenek. Az általános véleményt egyetlen szóval lehet összefoglalni: tahó. Azonban tahó tahónak farkasa, Trump is szíve teljes melegével gyűlöli.

Diplomáciai stílusára jellemző, hogy egy brazil ENSZ-tisztviselőt azzal próbált lemondásra bírni, hogy odavetette: Tudjuk, hol vannak a gyerekei! A világszervezetről azt mondta, nem lenne baj, ha a New York-i székházról eltűnne tíz emelet. ENSZ-nagyköveti kinevezését annak idején a republikánusok is ellenezték, úgyhogy George W. Bush csak ideiglenesen tudta neki adni a posztot, amelyet persze arra használt, hogy mindenkivel összevesszen. Az utóbbi ötven évben nem volt háború, amit ne helyeselt volna – a vietnamit, ahol esetleg harcolnia kellett volna, azért ügyesen elkerülte. A Demokrata Pártnak jól jött, hogy friss könyvében leszedi a keresztvizet Trumpról, mégis azt mondják róla, hogy se nem hős, se nem hazafi, ellenben gyáva és kapzsi.

Kudarcra kárhoztatott kísérletként álljon itt egy mentség: ő legalább tudja, mit akar, karrierje során végig az USA világpolitikai hegemóniáját tartotta szem előtt. Ebben erősen különbözik Trumptól, aki, mint ez a könyvben is benne van, semmit se akar, csak szerepelni, és egy közös fotó kedvéért hajlandó benyalni bárkinek, legyen szó Kim Dzsongunról, Putyinról vagy az ajatollahokról. 

Ők ketten eleve nem fértek össze: a kíméletlen, nyers doktriner és a meggyőződés nélküli, de szintén nyers populista. Bolton szerint Amerikának az az érdeke, hogy Trump tűnjön el a színről. De ez rá is áll.