Next generation EU – ez a hatalmas felirat látható az Európai Bizottság brüsszeli épületének oldalán. Ez is arra emlékeztet: olyan helyreállítási alapban kellene megállapodniuk az Európai Unió állam- és kormányfőinek, amely a következő generációkat is megóvja a koronavírus-járvány miatt elrendelt gazdasági leállás káraitól. Egyelőre azonban még azok az országok sem bizakodhatnak gyors megállapodásban, amelyeket a legérzékenyebben sújtott a járvány.
A pénteki, talán utolsó uniós távcsúcson ugyanis jottányit sem közeledtek az álláspontok arról, mekkora összeget folyósítsanak a tagországok megsegítésére, ennek mekkora hányadát kapják meg vissza nem térítendő támogatásként, illetve hitelként, és a pénz folyósításához milyen feltételeket kelljen teljesíteni. Az ellentéteket jól jellemzi, hogy bár a Bizottság még a nyár folyamán tető alá akarta hozni a megállapodást, a négyórás csúcson Emmanuel Macron francia elnök megjegyezte, ha ez így folyik tovább, még szeptemberben is tárgyalni fognak.
A legnagyobb gond az, hogy minden újabb uniós csúcson nemhogy közelednének a célhoz, hanem újabb problémák merülnek fel. A huzakodás alapvetően már egy idő óta azon zajlik, hogy az úgynevezett takarékos négyes, amelynek Stefan Löfven svéd kormányfő a szószólója, kizárólag kölcsönt kíván folyósítani a járvány által legjobban sújtott országoknak, ez azonban újabb hitelcsapdát eredményezne az amúgy is nagy adósságot felhalmozó mediterrán országok számára.
De most már újabb kérdések is felmerülnek. Jó ötlet-e a Bizottság részéről összekötni a következő hétéves büdzsét a helyreállítási alappal? Egyáltalán, mikor kezdjék el törleszteni a tagállamok a Bizottság által az újjáépítési alaphoz felveendő hitelt: már a következő költségvetési ciklusban, vagy később? Nyilván nem egyszerű közös nevezőre jutni, hiszen horribilis összegekről van szó, és minden ország a saját érdekeit védi. A külső szemlélő azonban sajnos azt látja, hogy akkor is csak vitáznak az EU-ban, amikor a legnagyobb szükség lenne az összefogásra és szolidaritásra.