Tompa Andrea eddig megjelent regényeiben (A hóhér háza, Fejtől s lábtól, Omerta) közös, hogy az Erdély-tematikát, a kisebbségi létet és a politikai változásokkal való kényszerű együttélést dolgozzák fel. A kortárs magyar irodalom egyik legjobb szerzője a szépirodalmi szövegeken kívül is beszélt a Trianon okozta társadalmi traumák feldolgozásáról, idén, a 100. évforduló kapcsán is. Ez így együtt kivált az olvasóból valamiféle előfeltételezést, amikor kézbe veszi az író új regényét, aminek a címe Haza. A szöveg azonban rácáfol erre: nem egy újabb Erdély-regényről van szó, hanem egy sokkal univerzálisabb tapasztalatot megfogalmazó könyvről, amely a jelenben játszódik és a jelenhez is szól.
Ez az általános és a regényben sokféle formában megjelenő élmény pedig nem egyszerűen az emigráció, a haza elhagyása, hanem az útonlevés. A főszereplő híres író, aki az egyetem miatt kilép abból az országból és közösségből, ahol felnőtt, és innentől kezdve az élete ösztöndíjak, konferenciameghívások és úgy általában a világ megismerésére való vágy miatt utazásból áll. Nem kényszerből hagyta el a hazáját, hanem lehetősége volt rá, és a regény jelen idejében ötven évesen tele kétségekkel egy osztálytalálkozóra tart, haza. Ebből az életből következnek a regény fő kérdései, amiket a főszereplő megpróbál a hazafelé tartó úton tisztázni magában a saját és volt osztálytársai, orosz emigráns írók tapasztalatai és Odüsszeusz segítségével: mit jelent az otthon, a haza, milyen hazaérkezni, idegennek lenni, mi a szerepe az anya- és az idegen nyelvnek.
Tompa Andrea ezeket a kérdéseket többféle eszközzel is általánossá tudja tenni. Ugyan az olvasót nem lehet abban megakadályozni, hogy a valóságra, a szerzőről tudott dolgokra vonatkoztatva olvasson egy könyvet, a regény több módon is megpróbálja ezt kikerülni: egyszer sem hangzik el, hol is van ez a haza és otthon földrajzilag. Azt tudni, hogy a regény szereplői honnan jönnek és hol jártak, de hogy mi a haza, nincs kimondva, ahogy arra sincs nagyon sokáig egyértelmű utalás, hogy a főhős milyen nemű. Az olvasót ez egyrészt nyomozásra kényszeríti, nagyon oda kell figyelnie a szövegre. Másrészt azt is egyértelműen jelzi, hogy a haza és az otthon nem egy hely, hanem ízek, tárgyak, terek szövedéke, amit nem lehet megnevezni és lehet, hogy nem is léteznek már úgy, ahogy emlékszik rájuk.
A regényben számos, nagyon különböző elutazás történetet látunk: az otthon elhagyása nem merül ki a nosztalgiában vagy a honvágyban - habár ebből is kapunk -, az emigráció tapasztalata sokkal árnyaltabb. Van, akinek sikerült új otthont teremteni valahol máshol, van, akinek nem, más pedig meg sem állapodik, hanem az egész világot képes belakni. Van, aki kényszerből megy, más a maradást érezné kényszernek. Annak, hogy ki, hogyan éli meg az elszakadást, fontos jele a regényben a viszony az anyanyelvhez, ami ellentétes jelentéseket kap: néha ez nyújtja az otthont, más számára börtön és elzár a világtól, és miközben ezen lehetséges egyedül az igazmondás, komoly csapdákat is rejt. Amit az anyanyelven kimondunk, az végleges, miközben úgy is lehet bűvészkedni vele, hogy eltakarja a lényeget. Így a szereplők közül van, aki nemcsak hazát, de nyelvet is vált, van, aki inkább csak alkalmazkodik, de az új nyelv mindig elsajátíthatatlan marad és ott van a főszereplő, aki úgy lép át egy másik országba, hogy annak nyelvét anyanyelvként beszéli, mégis idegenként kezelik.
A főszereplő célja, hogy választ tudjon adni arra a kérdésre: mi az én történetem? Ezt úgy is le lehet fordítani, hogy hova tartozom, ki vagyok én? Ez a kérdés azonban nemcsak az emigrációt, úton levést megtapasztaló szereplőkre vonatkozik, hanem az otthonmaradókra is.
Az otthon maradók és az elmenők tapasztalatai között természetesen vannak különbségek, de a regény a kétféle választást nem egyszerűsíti le és nem is dönti el, melyik a jó út. Az otthon maradók nem teljes változatlanságban élnek egy olyan életet, amiből valami kimaradt, mert nem mentek el. Ahogy az emigráció sem a jobbik, kiteljesedett élet lehetőségét jelenti. Az elmenők is élhetnék az otthon maradók életét, ez fordítva is igaz, és egyik választás sem lenne rosszabb, mint a másik. Ráadásul azok, akik a maradást választották, az életükben bekövetkezett személyes és társadalmi változások miatt szintén megtapasztalják az idegenség érzetét a saját otthonukban. A főszereplő anyja például idegenül érzi magát az utcában, ahol egész életében élt, amikor már minden megváltozik körülötte. Az igazi szélsőség pedig az idős Tanítónő: az osztálytalálkozó után csak azt hajtogatja, hogy haza akar menni, pedig otthon van, ahol mindig is élt. Az otthonosság és az idegenség tapasztalata nemcsak a 20-21. században választott vagy kényszerű emigráció sajátja, hanem egy olyan általános élmény, amivel mindenkinek számolnia kell, aki választ akar arra a kérdésre, hogy mi az én történetem?
Infó:
Tompa Andrea: Haza
Jelenkor Kiadó, 2020
