Amikor minap elsétáltam a Szent István parkban lévő Wallenberg-szobor kígyóölő bronzfigurája mellett, eszembe jutott a svéd embermentő pesti harcostársai közül Forgács Vilmos. Miért pont ő? Mert nemrég olvastam róla, sorsa, mint cseppben a tenger, maga a huszadik század.
Forgács már 18 évesen, az első világháborúban karpaszományos zászlós, kitüntetik, majd sebesülten orosz fogságba kerül, de az első adandó alkalommal hazaszökik, utána pedig, rokonszenvezve a forradalmi eszmékkel, beáll a Tanácsköztársaság seregébe, szolgál Stromfeld Aurél főparancsnok orosz tolmácstisztjeként is. A kommün bukását követően megtorlástól tartva külföldre menekül, később azonban hazatérhet, akkor még bántatlanul. Folytatni akarja a katonáskodás miatt abbamaradt építészmérnöki tanulmányait, a megélhetés viszont kenyérkereset nélkül már nem ment, így kiköt az Orion rádiógyárnál. Tehetségének, s nem utolsósorban német, angol, francia és orosz nyelvtudásának köszönhetően hamar vezető beosztásba kerül: kulcsszerepe volt abban, hogy a kilencszázharmincas években az akkor évente gyártott több mint 50 ezer Orion rádiókészülék 90 százalékát exportálták, s e rádiókivitel részeként irányításával létrehozták az Orion svédországi leányvállalatát, amely néhány év múlva megmenti életét. 1944 nyarán – amikor az országot végleg elönti a náci áradat – már nem volt sem vitéz katona, sem nagyra becsült exportigazgató, hanem csupán egy halálra üldözött zsidó, aki svéd üzleti kapcsolatainak köszönhetően Wallenberg mellett találta magát: rádióexport helyett a diplomataként Pestre érkezett svéd embermentő erőfeszítéseit „menedzselte”.
Családjával együtt túlélte a vészkorszakot, de Forgács Vilmos megpróbáltatásai nem értek véget. Újabb téboly: a szovjet felszabadítók elhurcolták Wallenberget, kinek nevét a szovjet nagypolitika őrületei miatt évtizedeken át még csak kiejteni sem volt ildomos. Olyannyira nem, hogy az ötvenes évek elején a moszkovita helytartók lefogatják Wallenberg három magyar harcostársát azzal, hogy ők gyilkolták meg a svéd diplomatát. Ezzel az aljasul hazug váddal akarták a magyar embermentőkre kenni azt, amit valójában Sztálin és bűntársai követtek el. A gyalázatos kirakatper ugyan elmaradt, a lefogottak viszont megnyomorítva, félőrülten kerültek ki a rettegett ÁVO kínzókamráiból.
Forgács Vilmost szerencséjére az erőszak ezúttal is elkerülte, de megnyugvásra nem lelhetett. Hiába a bátor embermentés, a kivételes üzleti szaktudás, az úgymond korábbi kapitalisták kiszolgálójaként megalázó igazolási tortúra alá vetették. Ismereteire azonban az államszocialista időkben szükség volt, így a Ferunion külkereskedelmi vállalat vezérigazgató-helyettese lett, emellett a külkereskedelem technikájára és oroszra okította a jövő közgazdáit. Ám ennek ellenére a bizalmatlanság légköre vette körül, egészen az 1974-ben bekövetkezett haláláig. Kegyetlen, egy életen át nem múló csapás lehetett, hogy két fia közül Pált 19 évesen elragadta a halálos gyermekbénulásos kór. És fájdalom, nem élhette meg, hogy ott legyen a Raoul Wallenberg emlékére 1949-ben emelt, s szovjet ukázra eltüntetett kígyóölő Szent György szobor újbóli, 1999-es felállításán a Szent István parkban. Holott az élet keserű fintora, hogy a háború után, az 1945-ben életre hívott Wallenberg Bizottság nevében ő kérte fel Pátzay Pál szobrászt az emlékmű elkészítésére. Mint ahogy annak sem lehetett tanúja, hogy a már ugyancsak néhai Gábor fia tevékenyen kivette részét Wallenberg pesti hőstetteinek hazai megismertetésében.
Forgács Vilmos és fiai emlékét most unokája, András ápolja, aki legutóbb a Wallenberg Egyesület kiadványában írta meg felmenőinek történetét. Az életmű tanulsága, hogy a magyar társadalmat újra meg újra átszövi a zsigeri rettegés. Félmúltunk tele van nagy és kis hősökkel, de főleg szorongó, a lelkük mélyén a jövőtől félő emberekkel. Vajon mennyi időnek kell még eltelnie, hogy a magyar világ megszabaduljon ettől az állandóan újraéledő fortélyos félelemtől?
