Mohácsi János brutális, iszonytatóan kegyetlen, az ember elállatiasodásáról szóló előadással tette le a védjegyét a színházi szakmában. Nem rendezői státuszban, akár éjjel, csak úgy lelkesedésből, a saját szakállára, jobbára segédszínészekkel a kaposvári teátrum stúdiójában szanaszét dúlta, és a maga szempontjai szerint összerakta a nemzeti drámánkként számon tartott Bánk bánt, Hogyan vagy partizán? avagy Bánk bán címmel. A sokszor végigunt „szent tehén” darabról, amiről a hősszínész Bessenyei Ferenc is azt mondta, hogy ötszázszor bukott meg benne, és újragondolást igényel, bebizonyította, hogy fölöttébb izgalmas, húsba vágóan aktuális. Átírt, beleírt, jeleneteket cserélt fel, száműzte az előadásból a szokássá vált pátoszos, öblös hangú szavalósdit. Megmutatta benne a valódi érdekellentéteket, azt, hogy a maga szempontjából ennek, annak, amannak is igaza van, de ennek megbeszélésére nemigen alkalmas senki. Ezért eluralkodnak az indulatok, tobzódik a gyilkos gyűlölet, feldúlt, kifosztott állapotba kerül az ország, megállíthatatlan a pusztító indulatdömping.
Félhomályos, rettegéssel teli horror lett Katona művéből. Ami ott van a szövegben, de Mohácsinak a sablonszínjátszást lehámozva róla, volt bátorsága meglátni benne. Annyira, hogy Gertrudist a stúdió harmadik emeleti ablakán át kihajították a semmibe. Többen hangosan felsikoltottak a nézőtéren, mert a produkció olyan hőfokú volt, hogy hihetővé vált, valódi gyilkosságot is elkövetnek. Tán az ablak alatt lehetett egy háló. Persze kérdezősködtünk, de mint jó bűvész, őrizték a nagy trükk titkát. Ebből az első kaposvári rendezéséből kiderült, hogy az amatőr színházi múlttal rendelkező, a Közgazdaságtudományi Egyetemet nem befejező, eredetileg színésznek, majd segédrendezőnek szerződtetett fiatalember tud rendezni. Markáns világlátása van. A tragikus és a komikus pillanatokat úgy képes összegyúrni, hogy ugyanakkor ráz ki bennünket a hideg, amikor harsányan röhögünk. Merthogy rengeteget nevettünk ezen a Bánk bán verzión, miközben meg-megállt bennünk az ütő. A következő rendezése, a Tévedések vígjátéka nézése közben pedig össze-össze szorult a torkunk, pedig ezt a Shakespeare művet inkább el szokták „mókázni”. Mohácsi viszont kibontotta azt a szálat, hogy egy városban, ahol igazságtalanul kivégzéssel fenyegetőznek, tulajdonképpen diktatúra van, rettegnek az emberek, és akár a félelmükből is eredhet számtalan bohózati helyzet.
A legszörnyűbb szituációknak is megmutatja a fonákját. Jóval később, az Örkény Színházban, amikor az „e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY” című darabot állította színpadra, azon az iszonyaton is nevetnünk kellett, amikor egy zsidó család kivégezéséhez készülődtek. Sokadszorra nem sült el a tiszt pisztolya, a fotós is kétbalkezeskedett. Blaszfémia? Tiszteletlenség? Szó sincs róla, csak Mohácsi megmutatja a dolgok fonákját, azt a totális érzéketlenséget, amit a tiszt, a fotós a szörnyűséges helyzetben tanúsít.
Tulajdonképpen Örkény is ezt teszi a Pisti a vérzivatarban című abszurdjában: Dunába lövés közben bénáznak az aljas pribékek, és bizony, ezen is nevetni kell, pedig ennél rémesebb nemigen esett meg a történelemben. A holokausztról regélő, szintén Mohácsi produkcióban, A Dohány utcai seriffben, amit a Jurányi Házban mutattak be, majd az Örkény stúdiójában, előítéleteket árasztó zsidó viccekkel indul az este. Ezek jól fókuszba állítják azt a gondolkodásmódot, ami megágyazott a soha meg nem bocsájtható, el nem felejthető tömegmészárlásnak. Számtalan produkciójával dolgozik azon, hogy ne felejtsük, amit nem szabad, és hogy megmutassa, a mai borzalmak mennyire a múltban gyökereznek. Több nagy előadásával erről beszél. A Csak egy szög például a cigányok sorsáról, kitaszítottságukról, az előítéletességről rajzolt döbbenetes képet, elképesztő tömegjelenetekkel, amelyeknek tényleg olyan erejük volt, hogy köpni-nyelni nem lehetett tőlük. Rengetegen voltak a színen, teljes fényében megmutatkozott egyik fő erőssége, a remek tömegmozgatás, ami párosult az akkori kaposvári teátrum nagyszerű képességével, hogy a legkisebb szerepeket alakítók, a statiszták is fantasztikus odaadással voltak jelen a deszkákon. Nem arctalan tömegről volt szó, nagyon is egyéniséggel rendelkező markáns karakterekről.
Amikor Mohácsit, eléggé el nem ítélhető módon, kiebrudalták a kaposvári színházból és az ottani egyetemről is, igencsak megritkult a lehetősége, hogy ilyen káprázatos tömegjeleneteket csináljon. Volt azért rá módja például a Nemzetiben, a Sárga liliom, az Egyszer élünk előadásaiban. Az utóbbiról szokta mondani Alföldi Róbert, hogy ez volt igazgatása alatt a legjobb produkció – amivel maximálisan egyetértek.
A kimondottan ezer szállal társulathoz kötődő Mohácsi vándor rendező lett. Itt is, ott is megtermékenyít egy-egy színész csapatot. Sokat dolgozik, nyilván megélhetési kényszerből is, szükségszerűen nem mindig kiugró színvonalon. Erőteljes a társadalmi érzékenysége, és ez nem csak előadásaiban mutatkozik meg, olykor a nyilatkozataiban is. A kimondottan habkönnyűnek látszó darabokkal is fontos közlendője van.
Nevezetes a kaposvári Csárdáskirálynője, aminek színrevitelekor komolyan vette, hogy Kálmán Imre operettje az első világháború idején játszódik, ezért a harmadik felvonást egy hadihajóra telepítette, amiben végül az egész tivornyázó elit elsüllyed szőröstül-bőröstül. Amikor a tévé leadta a produkciót, országos felhördülés volt, többen úgy érezték, meggyalázta a nemzeti operettet, hiszen a Csárdáskirálynő lényegében ezt a funkciót tölti be. Még A falu rossza című népszínművet is képes volt Szombathelyen úgy megrendezi, hogy jelentős társadalmi konfliktusokról is szóljon.
Mindez arról jutott eszembe, hogy elmentem megnézni a lecsengő járvány idején az első bemutatót Európában, a Miskolci Nemzeti Színház szabadtéri színpadán. A Francia rúdugrást Mohácsi István írta, a testvére rendezte, a premiert az eső vagy 15 perc után totálisan elmosta. A Centrál Színházban sokan láthattuk ezt a vígjátékot. Megnéztem kétszer is, most újra szerettem volna élvezni, más előadásban. Ezúttal nem sikerült, de ekkor jött az ötlet, hogy írok Mohácsiról, akinek valahogyan eddig még elfelejtettek, tán nem véletlenül, Kossuth-díjat adni.
