Elfogadta a kezet, amelyet szlovák kollégája nyújtott neki, elfogadta azt a mondatát is, hogy a múlt mögöttünk van, és a jövőt kell építeni. A magyar felfogás szerint társakat kell keresni a jövő megnyeréséhez, Szlovákia pedig természetes, kézenfekvő, baráti társa lehet ebben Magyarországnak, fogalmazott Orbán Viktor múlt héten, amikor Igor Matovič új szlovák kormányfőt fogadta Budapesten.
Újabb barátság bimbózik, újabb csata kezdődhet a jövő „megnyeréséhez”. Bár eddig nem tudtam, hogy a jövőt is megnyerni kell, azt hittem, ez kulimunka. Kétségtelen, a téglák rakosgatása nem illik sikeres vezérekhez, nekik a harc dukál, ámde a történelem azt igazolja, hogy még a legnagyobbak sem tudnak minden csatát megnyerni. Ha harc van, veszteség is van, áldozat is van, míg munka közben legfeljebb csak izzadság. És háborúban az árulás sem ritka.
A milliárdos médiamágnás szlovák kormányfőben minden bizonnyal támaszra talál miniszterelnökünk mindaddig, míg Brüsszellel és a liberális demokráciával szemben vívja harcát a jövőért. Csakhogy a nagypolitikában újonc Matovičnak sem kell a szomszédba mennie ambícióért, eddigi pálfordulásai azt sugallják, nem finnyás az eszközök tekintetében sem.
Matovič ugyanúgy az erős nemzetállam híve, mint Orbán és legjobb térségbeli barátja, Aleksandar Vučić. A nemzetállami törekvésekkel viszont mindig együtt jár a nacionalizmus, még ha kezdetben lopakodóan is. A szerb nacionalizmus elsődleges célpontja nem a magyar kisebbség, a szlováké viszont igen. Matovič szép, de üres Trianon-gesztusa, az MKP memoranduma miatti felháborodása nyomán a nacionalizmus máris ott lopakodik a szlovák nagypolitika árnyékában, a közösségi oldalakon.
Ki lesz az első áldozat? Az az MKP, amely a nemzetpolitikai harcban hűséges szövetségese Orbánnak, de akárcsak a Ficóval való barátság oltárán, ezúttal is feláldozzák. Ahogy a teljes felvidéki magyarságot. Ha nem így lenne, akkor miniszterelnökünk már szóvá tette volna, hogy a memorandum jogos kéréseket tartalmaz, aminek teljesítését elvárja a magyar "nemzeti" kormány.