A száj és az orr elfedése rutin kötelezettségünkké vált az utóbbi hónapokban. A magyar labdarúgó szurkolók számára azonban a látás kiiktatása is erősen javallott. Természetesen ez a mérkőzéseket a helyszínen megtekintőkre és csak másfél órára vonatkozna. Ilyenkor ugyanis nem kellene szembesülniük a honi futballt régóta sújtó, pusztító járvánnyal.
Ne áltassuk magunkat, eme sajátos pandémiát okozó vírusokat nem behurcolták hozzánk, hanem azok az elmúlt évtizedekben nálunk tenyésztek ki. A járvány szimptómái, következményei között – a teljességet helyhiány miatt mellőzve – említhetjük a nézőtlenséget, a nemzetközi eredménytelenséget, a teljesítménykényszer száműzését, az általánossá vált, bicskanyitogató mértékű javadalmazásokat, az önfelmentés divatját, a külső tényezőkre történő végeláthatatlan hivatkozásokat és a fékezhetetlen dilettánsok gyorsuló térnyerését a sportág vezetésében, menedzselésében.
Túlzó, súlyos megállapítások? A májusi bajnoki és kupafordulók is cáfolják ezt a vélekedést. A hóvégi szombaton a Paks – Mol Fehérvár mérkőzést csak a legnagyobb erőfeszítéssel voltam képes végignézni. Ha nehezen is, de legyőztem azt a késztetésemet, hogy egy időjárásjelentésbe meneküljek. Reméltem ugyanis, hogy a jobb sorsra érdemes labda folyamatos zokogásának előbb-utóbb csak vége lesz. Miként abban is bíztam, hogy a sok-sok milliós fizetést, prémiumokat és egyéb kedvezményeket bezsebelő játékosok produktuma - ha csak rövid időre is - legalább a pinceszint fölé emelkedik. Tévedtem.
Gondoltam, az élmény elmaradását csak a szerencsétlen mérkőzésválasztásnak köszönhetem. Felmentem magam, mert végül is egy bajnokvárományos együttesre voltam kíváncsi. Adtam magamnak még egy esélyt. Bár ne tettem volna! A Kisvárda – Újpest találkozó, ha lehet, ezt is alulmúlta.
A két mérkőzésen közel harminc, döntő többségében szerény játéktudású idegenlégiós léphetett pályára. Óhatatlanul felmerül a kérdés: hol vannak az immár évtizede nem kevés közpénzből működő akadémiák nevelte magyar tehetségek? A fentebb említett 180 perc alatt mindössze egy gólt, annál több hátrapasszt, elemi technikai hibák tömegét, továbbá lanyha iramot, helyezkedési skandalumokat láthattunk a főállású játékosoktól.
Makacs, tévedéseiből mit sem tanuló ember lévén, nem adtam fel. Vasárnapi programomból sem maradhatott ki egy magyar bajnoki meccs megtekintése. Már előre dörzsöltem a kezem, hogy végre sok gólt, egy ütőképes honi együttest, meggyőző játékosteljesítményeket fogok látni. Végtére is a közel kétmilliós fővárost is reprezentáló, biztos hazai bajnoknak tekinthető, a Bajnokok-ligájában akár a Real Madridot is kifogó FTC egy kétezres lélekszámot sem felmutató községi csapat ellen játszik. Megint melléfogtam. 1-1-es döntetlent, szurkoló-gyilkos, szürke darálást láthattunk. Ha hiszik, ha nem, nem egy olyan futballista kocogott a játéktéren, aki – mint hírlik - több mint tízmillió forintért csalja a futballt. Nem évente, havonta!
E sorok után önvizsgálatot tartottam. Bennem van a hiba, hogy régóta képtelen vagyok valami jót, biztatót leírni a hazai labdarúgásról? Sajnos nem hallomásokra, hanem személyes tapasztalatokra alapozva kritizálok. Kezdjük talán ott, hogy már évtizedekkel ezelőtt megindultunk a lejtőn. Szemléletes példával rukkolok elő, máig szégyellem.
A labdarúgó szakedzői oklevelet, amely felsőfokú végzettséget igazol(t), négyéves tanulás után lehet(ett) megszerezni. Testnevelőknél ez csak két évet igényel(t). Az utolsó évben, amikor egy szakdolgozatot is le kellett adni, kaptam egy autentikus megkeresést, miszerint az egyik hallgatótársam, egyébként sokszoros válogatott, akkor is neves, NB I-es edző helyett, akinek az alany és állítmány egyeztetése is megoldhatatlan feladatot jelent, írjam meg a kötelező dokumentumot. Kapok érte pár száz forintot. Elkövettem. Igen, én is tettestárs vagyok a szakma mélyrepülésének talán nem is előidézésében, inkább fenntartásában.
Emlékeznek még az UEFA- licenszre jogosító, nagy dérrel-dúrral, vaskos tandíjjal meghirdetett szövetségi tanfolyamokra? Mély hallgatás övezi a történteket, miként annak hatékonyságát is. Minderről sokat mond az utóbbi években Magyarországon megfordult, több tucatnyi külföldi edző szerződtetése. Legyen szó válogatott csapatokról vagy elsőosztályú klubokról. Ennél még tragikusabb képet fest a honi állapotokról a svájci székhelyű Sporttudományok Nemzetközi Központja. Kimutatásuk szerint a hazai bajnokságokban 2019-től napjainkig szerepeltetett, 21 éven aluli labdarúgók játékpercei tekintetében 5,1 százalékunkkal 93 ország közül csak Guatemala, Dél-Afrika, Kína, Szaúd-Arábia és Törökország van mögöttünk. Csak megemlíteném Szlovákia 29 százalékát…
A költővel szólva, a magyar labdarúgásban régóta illatoznak a romlás virágai. Hervadhatatlannak tűnnek.