A „nyugattalan nyugtalanságot” Szemerkényi Réka idézi fel (Westlessness, Nyugattalanság?, Út, 2020. május 29.) a februári Müncheni Biztonságpolitikai Konferenciáról, még a Covid–19 előtt. A pandémiában világossá lett a Nyugat (a kapitalizmus és az arra épülő életmód, politikai intézményrendszer) válsága. Az Európai Unió gyengesége is. Aminek fő oka, hogy az EU mozgástere – mint minden multilaterális közösségé – akkora, amekkorát a tagországok kimérnek neki. Amekkorát a nacionalista önzéssel szembeni közösségi tehetetlenség magára mér. Be kell látni, a nyugattalanság erdejét senki sem járhatja egyedül, az integráció elmélyítése elkerülhetetlen, az EU radikális reformokra vár. A közös értékek pedig fontosabbak, minthogy erőtlenül emlegessék őket. Az dől el: ha létezik, meg tudja-e őrizni Amerikától független nyugatiságát Európa?
Lehet, hogy az amerikai adminisztráció döntései nem tükrözik az elnök tweetjeit, de a „nyugattalan nyugtalanságnak” Európa integrációját kellene siettetnie. Trump Amerikája ugyanis erős, de nem látni elég erejét ahhoz, hogy a Nyugat jövőjét megfogalmazza.
Münchenben Mike Pompeo a Nyugatról úgy beszélt, mint azon nemzetekről, „amelyek elfogadták az egyéni szabadság, a szabad vállalkozás, a nemzeti szuverenitás modelljét”. Vang Ji kínai külügyminiszter „a Kelet és Nyugat, Észak és Dél közti különbség felszámolásának, az emberiség közös jövőjének” fontosságát emlegette. Szemerkényi emlékeztet: ezt hangoztatta a szovjet külpolitika a '70-es években. Ez erősíti, hogy Kínára rosszindulatú szereplőként tekintsünk, amelynek célja a nyugati együttműködés gyengítése, a nemzetközi erőviszonyok átrendezése.
A kínai külügyér mondott azonban még valamit: a Nyugatnak meg kell szabadulnia a felsőbbrendűség érzésétől. Amiben van igazság. Kína nem tesz mást, mint visszaveszi azt a teret, ahová a Nyugat be sem engedte, hogy évszázadokon át vezethesse a világot. Aki a történelem logikájában hisz, helyrebillenő egyensúlyt emleget. Sokan lehetetlennek gondolják, hogy Kína békésen be tudna, vagy akarna illeszkedni a nemzetközi rendbe. De milyen nemzetközi rendről van szó?
Amikor Pompeo Münchenben felszólalt, Amerika még nem forrongott George Floyd halála miatt. Még elképzelhetetlen volt, hogy Seattle belvárosát tüntetők foglalják el, kiírva: „Capitol Hill Autonóm Övezet, innen már nem az USA területe”. Hogy a rendőrség épületére azt fessék: „A nép tulajdona”. Hogy Cornel West filozófus a CNN-en azt mondja: „Amerika meghiúsult társadalmi kísérlet lett, a válságban az egész politikai rendszer csődjét láthatjuk”.
Ami Amerikában történik, vajon mennyiben a Nyugat általános csődje? Szemerkényi szerint a kérdés Európa országai számára nem az, hogy egyedül, nemzetállami keretek között képesek lesznek-e érdekeiket megvédeni, hanem az, mekkora és milyen együttműködésre lesz szükség, hogy értékeiket megőrizzék, szuverén túlélésüket biztosítsák.
Másként: ha már Amerika nem fogja a kezét, talál-e ösvényt a Nyugat Európája a nyugattalanság nyugtalan erdejében?