Felhő úr a modern repülő machinák nagy rajongójaként a füves balconjára kiállván gyakorta elnézegeti e mirabilis gépeket, a földi létezésnek e phantasticus kométáit, amint a csillagtalan égbolton ide-oda röpködnek, a kék légben festői uszályt hagyván karcsú testük után, mint megannyi stella comans; eo ipso jeles hősünk sokáig azt gondolá, hogy az efféle röpködés csak oly mérnöki machinamentumok révén kivitelezhető, melyeket a hálás utókor a mi technikai korunknak minden bizonnyal legelmésebb találmányai közé soroland.
Ám de Felhő úr tévedésben vala!
Az égboltot évtizedeken át nézegeté annak leghalványabb sejtése nélkül, hogy a magasságnak az emberi tudat mélyében van a folytatása, és ami odafent, a külső világban valaha phisicai alakban maniphestálódik, az egyszer odabent, a belső világban találkozik oly rejtett lélek-tartalmakkal, melyeknek létezése épp oly miraculosus előttünk, avatatlan szemlélők előtt, mint a vasnak és acélnak a levegőbe emelkedése. Hiszen mi más volna egy modern repülő machina, mint vas és acél, mely irdatlan súlya ellenére lapsus volucrum csodáltatik az ámuló emberi faj előtt! Oh, minő csodája az a teremtésnek, hogy van e földi világban oly égi factor, mely isteni hatóerővel bírván úgyanképpen pályáján tartja pille levelek között a legparányibb lepkét, mint az űr rettenetes vacuumában a Iupitert, a bolygók e nehézsúlyú fejedelmét! És ezen légi alkotmányok közé az ember a saját ereje és esze révén a maga barkácsolta eszközeivel fölemelkedni képes. Hát nem ugyanazon erők mozognak az űr sötétjében, mint tudatunk és lelkünk molecularis világában, hol sejtjeink egy-egy electromos kisülése oly productum, mint az ég koronájának, Napunknak a kitörése? Nem a mindenütt jelen lévő Alkotó világ feletti ereje nyilvánítattik meg minden pillanatban úgy a parány lepkében, mint az orjás Iupiternek bensőjében?
Ah! Minő rejtvény a világ!
De minő egyszerű benne elszállani mégis, ha az embernek van szerencséje betépnie, akarom mondani, betérnie a felsőbb regio szintjeire!
Felhő úr erre akkor jöve rá, mikor eléje kerüle egy – nevezzük úgy – abstractum, melynek valódi nevét jeles tárczahősünk expressis verbis nem kívánja az excellens publicum elé tárni azon oknál fogva, hogy az efféle abstractumok és ilyesféle növényi productumok országunk törvényei szerint az eltiltattatás szomorú hatálya alá esnek, holott – holott!
Mennyi kín és keserűség és fájdalom orvosolható volna az efféle készítmények legitim használata révén!
De attentio!
Felhő úr ezeken a hasábokon nem azt az extra-liberalis nyugoti világban oly elterjedtségre jutott theoriát kívánja népszerűsíteni, mely meglehetős sympathiával tekint az efféle készítmények esetleges törvényi legalizálásának ábrándja elé az emberi faj egészségének előrébb mozdítása érdekében! Oh, nem! Felhő úrnak a törvényre törni esze ágában sincsen. Habár a liberalismus irányába mutatott rokonszenve mély és eltagadhatatlan, ám ez a kedves consensioja sem bírhatja őt arra reá, hogy a drog-legalisatio útjára lépjen. Ő csupán arra igyekszik a saját szerény írói eszközeivel rámutatni, hogy vannak oly isteni eredetű csodaszerek felhalmozva az emberiség ősi raktárkészletében, melyek egy-egy pillanatra nem várt boldogsággal ajándékozzák meg a lelkes és kísérletező kedvű homo sapienst, aki per ipse nyilván éppen arra vágyik, amire összes fajtársai, in correcto és nyíltan tehát : az élvezésre.
A minden pillanatban való, carpe diem élvezetre, a létörömre, melyet megérteni fajunknak nem csak emotionalice adatott meg, hanem rationalice comprehendálni a Teremtő Alkotó legnagyobb dicsőségére. Nihil dulcius, quam omnia scire, mondotta az ősi latin, amit Felhő úr a maga szerény tapasztalatai alapján úgy módosítana, hogy nincs édesebb, mint mindent… Oh, nem tudni, nem, nem… Hanem: kiélvezni. És ah, aznap este, mikor elrepüle, bizony minő kiváló constitutioval bíró abstractumot tehetett magáévá Felhő úr, hogy benső repülése azzal a felismeréssel ajándékozá meg őt saját magát, hogy az efféle egyetlennek és egyedinek tartott pillanatok az örökkévalóságig tarthatnak! Jaj, minő deprehensiv erővel bírt az a séta, melyet Felhő úr ebben az elragadtatott állapotában a Dunának lapos partján megtett! Igaz való, hogy a csodaszer lassú és élvezetes elconsumálása után Felhő úrra oly erős szomjúság tört reá, hogy legszívesebben egy hajtásra kiitta volna a fenséges folyam vizét Visegrádtól a Vaskapuig, és mellé kortyonkint az összes mellékfolyókat ráadásnak, ám semmi az, hiszen megmondatott a régiek által, kik az élvezeteknek úgyszinte nagy barátai voltak, hogy in pulicis morsu Deum invocare. Bizony, amici.
Szólani kell végül arról is, hogy ez a város, ez a Budapest felülről tekintve is oly exceptionalise gyönyörű szép, mint az angyalok városa! És Felhő úr felülről láthatá e csodavárost! És hallhatá a város nevetését, amiből kihallá azoknak a betépett angyaloknak a kacagását is, akik az élet diadalát ünneplik az Isten színe előtt letett fegyverrel táborozó halál felett.
