Nem képzelhető el álságosabb, becstelenebb viselkedés, illetve kommunikáció annál, amit Orbán kormánya tanúsított a járványveszély idején. Minden választói csoportot becsaptak, mindenkinek ártottak, kivéve saját szűk (családi) köreiket, akik tovább gyarapodtak, miközben az ország szegényedett. De nemhogy megbuktak volna, megerősödtek, és a következő választást – ugyanúgy, mint az előző hármat – fölényesen meg fogják nyerni. Tejesen mindegy, hogy előre hozzák vagy elhalasztják, és az is, hogy az ellenzék megelégszik-e az „Orbán takarodj!” programmal, vagy pedig a legfényesebb jövő és a korlátlan szabadság eldorádóját ígéri a szavazóknak.
Orbán ugyanis élvezi a szavazók egyharmadának korlátlan és feltétlen bizalmát, miközben az ellenzék iránti feltételes bizalom az országban nem éri el még a szavazók számának egyharmadát sem. Nincs értelme firtatni, hogy mit tud Orbán, sem azt, mit nem tud az ellenzék, ezzel a választási törvénnyel csak Orbán nyerhet. Az önkormányzati választás ellenzéki sikerei csak egészen rövid ideig ébreszthettek reményt a született optimistákban: a kormány programja az önkormányzatok anyagi ellehetetlenítése és politikai lejáratása.
De ez csak a kisebbik baj, a nagyobb gondot az okozza, hogy az új városi garnitúrák ugyanúgy a kormánnyal való együttműködést tartják kizárólagos lehetőségüknek, mint teszik azt a parlamenti ellenzéki pártok 2010 óta. Ez fatális tévedés, Talleyrand-nal szólva, ez több mint bűn: ez hiba! Pedig bőven vannak még ki nem aknázott, kemény demokratikus és békés ellenállási eszközök a parlamenti és az önkormányzati ellenzék keze ügyében. Nem tudják, vagy nem akarják észrevenni?
A magyar választópolgárok és az ország jövője szempontjából van egy fontos és aktuális kérdés, amiről persze nem elegáns beszélni. Vajon az ellenzék szerint lesz-e, lehet-e „szabad elvonulás” egy (így vagy úgy), valamikor bekövetkező fordulat után? A kormánypártiak értelmesebbjei tudják, hogy átlépték a Rubicont. Nekik a „választási” győzelem élet vagy (politikai) halál kérdése. Az ellenzék – akár egyesült, akár nem –, ha aspirál a hatalomra, nem teheti meg azt, amit például az új főpolgármester megtett a (későn, méltán és nem eléggé csúfosan) megbukott régivel. Tarlós persze nem volt bűnöző, csak bűnpártoló, talán néha-néha picikét bűntárs. Azon is lehetne lamentálni, hogy erkölcsi szempontból fölmenthető-e, ha nem árulta volna el lelki romlottságát alávaló modora. Ezért volt hiba, hogy „szabadon vonulhatott el”. Ezért a köztársaság halála, hogy hősként illegetheti magát médiaszerte.
A bűnösök személy szerinti, szigorúan törvényes és bosszúmentes „elszámoltatásán” kívül van egy általánosabb probléma, ami az ország jövője szempontjából fontos. A Fidesz mint párt, illetve a Fidesz és a KDNP parlamenti frakciója sem erkölcsileg, sem jogilag nem tekinthető bűntelennek. Itt nem arról van szó, hogy ártatlanokat a csoporthoz tartozásuk miatt kollektív bűnösnek neveznénk és bíró elé kergetnénk. A szervezetet, amelyhez önként csatlakoztak, kell megvizsgálnunk, hogy szabályzata és működése összhangban van-e a demokratikus köztársaság szabályaival, illetve nem törekedett-e a szervezet a demokratikus köztársaság megdöntésére. Ha igen, akkor a szervezetet föl kell oszlatni és/vagy be kell tiltani. Ilyenkor azoknak a szervezethez tartozóknak, akik személy szerint bűncselekményt nem követtek el, hajuk szála sem görbülhet.
Az esküszegés mint morális bűn nyilvánvalóan el volt követve: törvényhozásuk és Alaptörvényük szembemegy annak az alkotmánynak a szellemével és betűjével, amelyre legalább háromszor esküt tettek. Az „aljas indok” is megáll, hiszen az esküszegésre azért volt szükség, hogy „törvényesen” raboljanak. A jövendő Magyarország nem lehet demokratikus jogállam, ha ezúttal sem néz szembe a múltjával. Mi több, ezzel a múlttal szembe is kell fordulni – de vérontás és boszorkányüldözés nélkül.
A szerző orvos