Mintha valamiféle bizarr táncot lejtenének, állat és ember úgy hullámzik szinte egy ritmusra: a farra ültetett juhot a férfi előbb egyik, majd másik oldalról fogja át, előbb a kezével, aztán a lábával, s tolja le a gyapjút elektromos fésűsnyíróval, fejtől farokig, óvatosan stuccolva körbe az érzékeny részeket, a tőgyet és a pérát. Ketten dolgoznak a kezei alá, ők teszik oda az istállóból egyenként kiemelt anyákat, akik még az ajtóban megkapják az esedékes védőoltásukat is: észszerű, hogy ez ilyenkor történjen, amikor minden egyes jószágot - s itt van belőlük több száz – amúgy is megfognak.
Mező Antal tanyáján vagyunk, jócskán Tiszafüred után, még közel a műúthoz, de már bent a pusztában. Az idevezető földút gödreit kőtörmelékekkel próbálták valamelyest kiegyenlíteni, látszik, leginkább terepjárók vagy mezőgazdasági gépek járnak errefelé.
A szürke csacsi a porta előtt már régi bútordarab, ki van pányvázva, de azért megpróbálja az orrától pár centire lévő visszapillantó tükrünket leharapni, így a békesség kedvéért inkább arrébb parkolunk le. A gazda híres díjugrató volt hajdanán, bejárta a fél világot. Amikor 1981-ben katona lett, a bevonulási segélyt nem verte el, hanem két birkát vett belőle. Ma már több száz rackajuhot mondhat magáénak, őstermelőként az állatok eladásából él, s kedvtelésből lovakat, tyúkokat is tart.
Azt mondja, régebben a gyapjú eladása kitermelte egy nyáj egész éves fenntartásának költségeit, ma azonban már csak arra elég, hogy a nyírás díját fedezze. Ha nem lenne az őshonos állatok után járó támogatás, talán nem is érné meg a juhtartás: a szaporulatot jellemzően alacsony, harmadosztályú áron vásárolják fel az olasz kereskedők, hogy aztán otthon már első osztályú, minőségi magyar bárányként adják tovább, nagy haszonnal.
- Megtehetném, hogy hátradőlök: ha eladnám az állományt, akár világ körüli útra is vihetném a feleségemet, s maradna még mit aprítani a tejbe. Nem magamért folytatom a munkát nap mint nap, hisz ahogy felénk mondják, én már elvagyok a tavalyi zsírból is. De az unokáimra - s három is van belőlük –, hagyni szeretnék valami értékeset – mondja a hatvanéves férfi.
Bent az udvarban nagy a sürgés-forgás: hat férfi görnyed a juhok fölé, mögöttük az istálló, ahonnét Nagy László juhász irányításával a segítők egyenként adogatják ki a jószágokat. Kora reggeltől dolgozik a csapat, csak tíz óra körül állnak meg egyet reggelizni. Nincs nagy meleg, mégis mindenki izzad: nemcsak az állattoknak, de az orosz típusú nyírógépeknek is megvan a maguk súlya, ráadásul szinte egész nap lefelé görnyedve végzik ezt a munkát, ami a nyakat, derekat és a gerincet is megterheli.
Megtehetnék, hogy egy nagyobb asztallapra, szemmagasságba teszik fel a juhokat, de ez a módi inkább nyugaton jellemző, ahol a tempó is komótosabb. Ráadásul ha csak úgy áll egy állványon, akkor nem feszül meg eléggé az állat bőre, könnyebb belevágni. Meg aztán így is kevés az ember, ha még külön fel is kéne rakni az állatot, s tartani, amíg végeznek, akkor sokkal több segéderő kellene – mondja Nagy Sándor, a birkanyíró csapat főnöke.
Ám mindjárt két szót is helyesbítünk, errefelé ugyanis jellemzően nem használják a „birka” megnevezést, legalábbis állatokra nem, legfeljebb ha emberekre. Ezek itt ráadásul őshonos hortobágyi rackák, a közbeszédben is rackajuh a nevük, furcsa is lenne rackabirkaként nevezni őket. Nagy Sándor pedig hivatalosan nem főnök, inkább a csapat motorja, a munkák szervezője, afféle logisztikai menedzser és irányító.
Esztergályos az eredeti szakmája, tizenhét évesen kezdett a Magyar Gördülőcsapágy Művek balmazújvárosi telephelyén a nyolcvanas évek végén, de pechére jött a rendszerváltás, az ipar leépült, őt pedig elbocsátották. Ezt követően dolgozott képkeretezőként, restaurátorként, az utóbbi tizenhárom évben pedig egy balmazújvárosi biogazdálkodó telephelyét vezeti. Tavasztól nyár közepéig azonban fizetés nélküli szabadságra megy, hisz ilyenkor van a nyírási szezon, s szinte megállás nélkül, gyakran még szombatonként is dolgoznak. Erre a mesterségre a nevelőapja tanította meg kisgyerekként, s ma is hálás neki, amiért piacképes tudást adott a kezébe.
A csapat tagjainak Nagy Sándorhoz hasonlóan van másik munkahelyük, de errefelé olyan nagy az igény a jó szakemberekre, hogy elnézik nekik, ha pár hétre odébbállnak: van, hogy felmondanak arra az időszakra, van, hogy a szabadságuk egy részét veszik ki. Most, a koronavírus járvány idején még plusz munkaerő is akadt: az egyik fiatalember egy jó nevű debreceni étteremben dolgozott szakácsként, de márciusban állásidőre küldték, így most ő is beállt juhokat nyírni. Van, aki az év többi részében nádvágással keresi meg a kenyérre valót, s olyan is, akinek pék a mestersége.
Egy juh lenyírásáért négyszáz forintot kapnak, s ha jó ritmusban dolgoznak, hatvan-hetven is lehet a norma egy nap alatt, de néha, nagy ritkán felmegy százra is. A bevétel elosztása teljesítményarányos és igazságos. Van egy kézi számláló mindegyikőjük gépén (ilyennel számolják a repülőkön is az utasokat), azt nyomják meg minden egyes alkalommal: ha jól dolgoztak, a végén a gazda leltára és az övék darabszámra stimmel. Akinél nincs ilyen regiszter, ötforintosokat dobál egy kartondobozba a jószágok után, s az összegyűlt pénzérmék alapján számolják ki az aznapi bevételét. Ebből még mindenki bead valamennyit a benzinre, s összedobják annak a segítőnek is a napidíját, aki a levágott gyapjút szedi össze, csomagolja és rakja fel a platós kocsira.
Konkurenciájuk a környéken nemigen akad: van ugyan még egy másik brigád Balmazújvárosban, de azt idősebbek alkotják, ha ők abbahagyják, nem lesz helyettük utánpótlás: az a néhány megszállottabb fiatal, akinek van kedve és kitartása a „birkanyíráshoz”, már régóta Nagy Sándor neveltje.
A határszéli megyékben előfordulnak szlovák és ukrán vendégmunkások, de ők most a koronavírus miatt május végéig nem tudtak átjönni a túloldalról, befagyott ez a piac. Akadt is emiatt gondjuk a gazdáknak: volt, aki Nógrád megyében hetven birka nyírásához kért az internetes közösségi oldalakon azonnali segítséget, de Kisvárda környékén is sokan számolták a napokat, amikor végre felnyílhatott a képzeletbeli sorompó, és átjöhettek a felvidéki brigádok. A balmazújvárosiak is a saját bőrükön érezték a konjunktúrát, hisz az eddigiektől eltérően még Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi csücskéből is telefonáltak értük, de így is annyi a munkájuk a környéken, hogy alig győzik. Ha odébb is mennek, inkább csak a régi kuncsaftok kedvéért, a Heves megyei Bükkmogyorósdra, vagy épp a román határ túloldalára, Szilágyzoványra, ahová már évek óta járnak.
Mielőtt az idénymunkából visszatérnek a normális kerékvágásba, általában egy-két hetet pihennek: Nagy Sándorék minden évben egy badacsonyi kis házikót bérelnek ki augusztusban, ott nyaralnak, nem vágynak külföldre, egzotikus tájakra. Az orosz nyírógépeket, s a hozzájuk illő svájci fésűs késbetéteket megélezve, tisztán teszik el a következő szezonra, amikorra ők is megpróbálják kilazítani, meggyógyítani, pihentetni a folytonos görnyedés miatt beállt izmaikat.
