1970 júniusában állt először kamerák elé, megélte a hazai televíziózás legdinamikusabban fejlődő időszakát: melyik korszak állt a legközelebb önhöz?
A mai lehetőségekhez képest az akkoriak kőkorszakiak voltak, elképzelni sem tudtunk olyan technikai feltételeket, mint amilyenek most vannak, így együtt fejlődtünk a műszakiakkal, és ez valóban nagyon impulzív időszak volt. A szakmai követelményeknek pedig sem akkor, sem pedig manapság nem könnyű megfelelni. Mivel a rendszerváltás előtt és után is dolgoztam a köztévében, mondhatom: a hatalomnak minden korban voltak és vannak elvárásai a köztévésekkel szemben.
A mai generáció sportriporterként ismerheti, de a rendszerváltás előtt vezette a fél nyolcas Híradót, amelynek olykor négy millió nézője volt. Ma 800 ezer után közleményeket adnak ki a csatornák.
Amikor kezdtem, akkor csak egy tévé és egy csatorna volt. Nem volt más. Úgyhogy sokan pályáztunk ilyen állásra: engem Szepesi György rádióközvetítései érintettek meg, de később úgy éreztem, sokkal jobban érdekel, amit nem csak hallanak, hanem látnak is az emberek.
Miként lehetett bekerülni 1970-ben Jászberényből a tévébe?
A közgazdasági egyetem előfelvételiseként 1968-ban bevonultattak Kalocsára: ott ért a Telesport és a Képes Sport sportriporter kerestetik felhívása. A felvételin 22 kérdést tettek fel, 44 pontból 41-et szereztem, aztán következett egy írásbeli dolgozat, majd a legvégén egy szóbeli felvételi Vitray Tamásnál. Aki akkor azt mondta, nem rossz amit csinálok, de a hanghordozásomat kültelkinek minősítette. Mondtam, hogy én 24 óránál többet addig nem is töltöttem még a fővárosban, amin kicsit meglepődött. A 3500 jelentkezőből 15-öt vettek fel, 1970-ben a vb-n az olasz-uruguayi meccsel debütáltam. A diploma után megkerestem Radnai Jánost, a sportosztály vezetőjét, hogy státuszra pályáznék. De bővítésre nem volt lehetősége. Hozzáteszem, akkoriban hétfőn még szünnap volt a televíziózásban, ebből az időszakból származik Vitár Robi nagy mondása, amikor nem tudta valakinek kimondani a nevét, hogy ezzel a névvel jöjjön vissza hétfőn… Radnai azért felvitt a Híradó mindenható, legendásan kemény kezű főszerkesztőjéhez, Matúz Józsefnéhez. Felvezette, hogy tudod, Rózsika, itt van ez a tehetséges fiatal közgazdász, aki beszél három idegen nyelvet, a Híradó végén úgyis terveztünk egy önálló sportrovatot, hát ő vezetné. Matúzné percekig olvasgatta az életrajzomat, lélegzet visszafojtva vártam, miként dönt, majd letette a szemüvegét, rám nézett és azt mondta: hát egy nagy túrót! Viszont van egy visszautasíthatatlan ajánlatom, felveszem a külpolitikai hírírókhoz gyakornoknak. Igen mondtam.
Elég alulról kezdte...
Évekkel később megértettem, Matúzné azt akarta, hogy járjam végig a ranglétrát: 17 év alatt megfordultam a világ 53 országában, szenzációs munka volt. Akkoriban a fél nyolcas Híradó felelős szerkesztőjének, műsorvezetőjének lenni a legnagyobb dolog volt a szakmában. Mindkettő megvolt.
Mi lett a kültelki hanghordozással?
Mindenkinek beszédművelés tanárhoz kellett járnia, az ő engedélye volt az utolsó lépcsőfok a képernyő- és mikrofonengedélyhez.
De akkor is csak párthíradót csinálhattak.
Miért, most nem? Matúzné amúgy 1957-től felelt a Híradóért. Előtte a Rákosi időkben a Fimhíradó cenzora volt, ami elkötelezettségét jelezte. Sokan rettegtek tőle, pedig ő kiállt munkatársaiért. Ez még igaz úgy is, hogy életem egyetlen fegyelmijét tőle kaptam: 1983-ban kommentárt írtam az IMF-től kapott kölcsönök kondícióiról. Másnap Matúzné hivatott: honnan szereztem a törlesztés feltételeire vonatkozó adatokat? Mondtam, a számokat a Világgazdaságból, ami a Kereskedelmi Kamara lapja. Nekem csak szorozni, osztani, kivonni és összeadni kellett, az alapműveleteket végeztem el. Mire ő: két tűz között vagyok, mert most hívott Fekete János, az MNB alelnöke, hogy az IMF-delegáció elájult, hogy milyen szabad a sajtó nálunk. Csakhogy utána jött egy újabb telefon, Marjai miniszterelnök-helyettes üvöltve hívta, hogy ott ül nála egy KGST-delegáció, és a szovjet elvtársak teljesen ki vannak borulva a hallottaktól. De Matúzné megvédett, azt mondta, neki olyan emberei vannak, akik ismerik az alapműveleteket. Marjai elfogadta, csak annyit kért, büntessen meg. Három hónapra levett a képernyőről, mondván: tevékenységemmel nagyban nehezítettem a pénzügyi kormányzat munkáját.
A rendszerváltást miként élte meg a Híradó?
Aczél Endre szerkesztésében adásról-adásra egyre messzebb ment, olyan anyagok kerültek be, amelyekről korábban álmodni sem lehetett. 1989 végéig szerkesztette, ahogy menesztették az méltatlan volt, ennek hatására döntöttem, nem csinálom tovább. Gyomorforgató volt, amit akkoriban tapasztaltam. Később megkerestem Gyulai Pistát, a TeleSport akkori vezetőjét és megkérdeztem, tartja-e még a korábbi ajánlatát? Tartotta, így lettem a viharos évek után sportos.
Később sportfőszerkesztő is: minek kellett ehhez megfelelni?
Akaratom kívül lettem megbízott főszerkesztő 1998-ban, fölöttem volt ilyen és olyan kormány is. Kimentem Sydney-be előkészíteni olimpiát, mire visszajöttem, a kés már a hátamban volt, decemberben távoztam a posztról. Főmunkatársként maradhattam volna, de 25 év után eljöttem. 2000 tavaszán Borsány András reaktivált a Sport Tv indulásakor. Azóta itt vagyok, a legnagyobb élményem a három teniszfenomén pályaívének végigkísérése: tíz wimbledoni versenyt kommentáltam a helyszínről Taróczy Balázzsal, ami a szakma egyik csúcsa.
Miért most jutott erre az elhatározásra?
Ötven év után látom reggelente a tükörben, hogy van változás, márpedig a tévézés igazi látványsportág, nem hetvenesek kellenek a képernyőre. Jobb ezt belátni, mint megvárni, ha szólnak. Mostantól csak közvetítek.
Van olyan, aki ennyi időt volt képernyőn?
Persze! A Legenda! Vitray Tamás. Más nem is viselheti ezt a jelzőt a magyar televíziózásban.
