A Népszava a közelmúltban több cikkben is foglalkozott a Parlamenttel szemben létrehozott, még átadásra váró Trianon-emlékhellyel. Ungváry Krisztián történész azt javasolta, hogy a földfelszín alatti emlékművön, amely a Trianon előtti Magyarország 1913. évi összeírás szerinti helységneveit tünteti fel, színárnyalattal vagy konkrét adatokkal jelezzék, mely településeken volt jelentős létszámú magyar lakosság. Máskülönben – figyelmeztetett Ungváry – Magyarország azt üzeni, hogy olyan területekkel is van dolga, amelyek nem kötődnek magyar identitású emberekhez.
Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program Nonprofit Zrt. vezérigazgatója kedden megjelent nyilatkozatában nem értett egyet Ungváry Krisztiánnal. Hangsúlyozta: a koncepciónak az a lényege, hogy – méretüket kivéve – semmilyen módon nem tesznek különbséget az egyes települések között. Wachsler közlése szerint az emlékhely azt szeretné megidézni, ami „összeköti az itt élő embereket, ez pedig közös örökségünk, a történelmi Magyarország, amely – nem mellesleg – sokáig a közös otthonunk volt”.
Ez az érvelés viszont nem győzte meg Ungváry Krisztiánt. - Tiszteletre méltó gondolatnak tűnhetne, hogy a kormány Trianon-emlékműve összekösse és ne elválassza a Kárpát-medence nemzetiségeit. Azonban az a helyzet, hogy a szomszéd országoknak mi nem írhatjuk elő, hogy mit gondoljanak Nagy-Magyarországról. Márpedig az emlékmű Wachsler Tamás szavai alapján is épp ilyen tartalmú üzenetet fogalmaz meg – jelentette ki a történész.
1918 előtt folyamatosan feszültséget okozott, hogy Magyarország minden Kárpát-medencei lakost a magyar politikai nemzet részének kívánt láttatni. 1920 után ez a szemlélet folytatódott azzal, hogy a magyar (revíziós) politika a „Nem, nem soha!” és a „Mindent vissza!” jelszavát hangoztatta. Miközben a nemzetiségek elég egyértelmű tanújelét adták annak, hogy ebből nem kérnek. A kiegyezés utáni évtizedekben – jegyezte meg Ungváry – a választásokon is alig indítottak jelöltet, mert a magyar parlamentet érdekeik képviseletére alkalmatlannak találták.
A történész szerint az emlékmű és a most megfogalmazott üzenet is nehezen értelmezhető másképp, mint az egyszer már katasztrofálisan csődöt mondott „magyar politikai nemzet” újrafogalmazásaként. Pedig olyan ez a „közös otthon”, mint a bántalmazott feleség formálisan közös lakása a férjjel. Ahogyan – tette hozzá – ma a romániai magyarok sem lelkesednek azért, hogy közös otthonukat ünnepeljék Moldovával és Havasalfölddel, úgy nekünk sem illendő úgy tenni, mintha az erdélyi és partiumi románok lelkesedtek volna a történelmi Nagy-Magyarországért.
Már csak azért sem, mert ennek a történelmi tények is ellentmondanak, és az ügyben komoly magyar politikai felelősség is megállapítható. Hiszen a magyarosító kormány nem elégítette ki a jogos nemzetiségi követeléseket sem. A „közös múlt” bevallásának első lépése ezért a saját történelmi felelősség felvállalást is feltételezné – állapította meg Ungváry.
Amennyiben egyébként az emlékmű a közös pontokra helyezné a hangsúlyt, akkor az éppen az az ajánlat lehetne, hogy a ma is magyar lakossággal rendelkező településeket a román, szerb és szlovák fél ismerje el értéknek, számára is megőrzendő kultúrának. Jobb érzésű szomszédainkkal ebben egy idő után talán meg lehetne egyezni.
Az emlékmű logikájából viszont, amennyiben azt tovább gondoljuk, sajnos, sokkal inkább az a borzalom következik, amit ma a román kormány művel: Trianon ünnepeltetésének követelése a jogfosztott magyarok által. Ungváry Krisztián szerint nehezen lesz erkölcsi alapja felháborodnia ezen annak a kormánynak, amely hasonló módon közösnek deklarál olyan dolgokat, amelyet a másik fél nem érez annak.
