A magyar ellenzéknek éppannyira nagy szüksége volna egy Bernadotte-ra, mint ahogy a Napóleon-ellenes szövetségnek szüksége volt rá a lipcsei csatában (1813), jóllehet az erőviszonyok alapvetően eltértek. Akkor a Napóleon ellenes erők (a későbbi Szent Szövetség) számbeli fölényben voltak, és egységesen meg akartak szabadulni az egész Európát csizmáival tapodó Napóleontól.
E kettő: a számbeli fölény és az egységesség nem mondható el a mai ellenzékről. Még a 2019-es önkormányzati választáson az összefogással elért siker sem győzte meg őket arról, hogy folyamatos egyeztetésre, közös stratégiára és egységesen követett taktikára van szükség ahhoz, hogy legalább a siker reményével induljanak Orbán minden eszközt, pénzügyi és kommunikációs csatornát markában tartó uralmával szemben.
Miben segíthetne Bernadotte? Kevéssé közismert, hogy Bernadotte a francia császár egyik legtehetségesebb seregvezére volt, aki korán marsalli rangra is emelkedett az itáliai hadjárat, majd az austerlitzi csatában és a jénai ütközetben nyújtott teljesítményéért. Olyannyira tehetséges volt, hogy a császár már kezdett féltékennyé válni rá, ráadásul meglehetősen népszerű figura volt a hadseregben. Éppen emiatt – részben geopolitikai, részben a lehetséges vetélkedést megelőző, prevenciós okokból - Napóleon őt jelölte a fiúutód nélkül maradt svéd király trónjára, trónörökösnek. A császárnak lekötelezett idős svéd király fiává fogadta az akkor már ötvenes éveiben járó francia marsallt, aki azután a mai napig uralkodó Bernadotte-uralkodóház alapítója lett. Ebben egy másik ügyes húzásnak is szerepe volt: Jean Baptiste Bernadotte francia marsall - most már Svédország hivatalos trónörököse - Napóleon első menyasszonyát, Désirée Claryt vette feleségül.
Bernadotte - akire Napóleon mint hűbéres és vele szövetséges európai uralkodóra tekintett – egyre nagyobb mértékben önállóvá vált, és szabadulni igyekezett pártfogójától. Olyannyira, hogy Napóleon oroszországi hadjáratát követően elpártolt tőle, és titokban csatlakozott a Napóleon-ellenes erőkhöz. Ha egy szóval akarjuk tehát jellemezni Bernadotte-ot: áruló volt. A Napóleon ellenes erők győzelme esetére mint Napóleon utódja is szóba jött; a lehetőségtől, hogy feljebb lépjen az európai uralkodók közötti ranglétrán, hogy svéd királyból francia császár lehessen, csak Metternich, a későbbi Szent Szövetség összekovácsolója fosztotta meg - nem bízott benne mint francia és ráadásul Napóleon által kinevezett egykori marsallban.
Ez is jól illusztrálja Talleyrand meggyőződését, miszerint a győzelemhez árulásra is szükség lehet, ám az árulók folyamatos szolgálataira nem. Bernadotte nagyon hasznos taktikai tanácsokkal látta el a szövetségeseket, amelyeknek az volt a lényege, hogy sohase Napóleont támadják, hanem mindig az alvezéreit. Napóleonnak ugyanis olyan felmérhetetlenül nagy a népszerűsége, olyan kreativitással old meg kifejezetten nehéz feladványokat is, olyan meggyőződéssel követik hívei, hogy ellene, szemtől-szembe sohasem fognak győzni. Hagyják Napóleont figyelmen kívül, kerüljék el a vele való összecsapást, ő úgyis keresni fogja a közvetlen konfrontációt, ezzel a folytonos kakaskodó, megalomániás ellenségkép-kergetéssel kimeríti a csapatait, így elég lesz ellene egy gyenge, kisebb sereget feláldozni, míg a nagyobb erők a beosztottakat törjék meg, szórják szét. Mutassák meg, hogy a napóleoni sereg nem legyőzhetetlen, hiszen egymás után szenvednek vereséget az alvezérek, mutassanak rá az alvezérek gyengeségeire, hibáikra, jellemtelenségükre, becstelenségükre – ez azért viszonylag könnyű feladat –, ami azután magára a császárra is visszahullik, és ezzel el lehet idegeníteni, vagy legalábbis tartózkodóbbá lehet tenni a híveit.
Bernadotte tanácsaira hallgattak a lipcsei csata forgatagában, így győztek. Bernadotte-ra hallgattak a csata utáni összecsapások vezetésében is, így egyre közelebb kerültek céljukhoz, hogy Napóleont Franciaország eredeti határai mögé kényszerítsék. Végül Bernadotte-ra hallgattak a franciaországi hadjáratban, így elfoglalták Párizst.
A magyarországi politikai csatározásokat elemezve kínálkozik a párhuzam. Amíg 2002-ben az ellenzék a kiépülő Orbán-rendszer túlzásait egyenként vette célba, amíg egyenként cáfolta meg Kövér, vagy Orbán alvezéreinek nyilvánvaló hazugságait (pl. „kötél” hasonlat, vagy a 7 százalékos gazdasági növekedés), addig minden várakozásnak ellentmondva ment előre. Amikor Orbán – a nagyot kiáltó Rákay Philip segítségével – személyesen jelent meg tömegei élén a Kossuth téren, majdnem megfordította a választást. Amíg az Orbán-ellenes erők 2006-ban a nyilvánvaló tévedést vették célba, és tételesen cáfolták, hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”, mindenütt győztek, sőt már Orbán személyes varázsa is megkopott, mire a miniszterelnökjelölti vitára is sor került. Mégis, amikor Orbán a Várban meghirdette a polgári körök mozgalmát, és elindította a nyilvánvalóan szélsőjobboldali populista-nacionalista szöveget, mint a „haza nem lehet ellenzékben”, érezhetően megrendült az egyébként győztes Orbán-ellenes tábor is.
Ha a mostani ellenzék lehetőségei látszólag egyre csökkenek is a mind kevesebb médiafelület, az ÁSZ akciói és a koronavírus elleni védekezés álcájában mind gátlástalanabbá váló diktatúra miatt, a „többet ésszel, mint erővel” közmondás még mindig igaz lehet. Ehhez szükségük lesz legalább egy Bernadotte-ra.